Annyira tudtam, hogy ez sorsfordító lesz!

Alsóban már ismertem a számokat. Korábban, mint a többiek, mert a két évvel idősebb testvéremnek elsőben annyira nehezen ment az írás és a számok tanulása, hogy anyukánk minden délután gyakorolt vele.

Én meg csak délig voltam oviban, így én is gyakoroltam velük. Pedig csak színezni kellett volna, de a nagyfiús betűk és számok sokkal jobban tetszettek. Az osztályban az volt a szokás, hogy amikor megláttunk a digitális kijelzőn ugyanolyan négy számot egymás mellett, a mutatóujját a középsőre rakva elkiabálta magát a leggyorsabb: százhárom piros csík! Pontosan nem tudta senki, miért így kell, de valami olyasmi lehetett, hogy így tartható meg a szerencse, ami azzal ért, hogy a négy egyforma számot láttam. Szóval, jó jel.

Vicces, amikor még felnőttként is megmaradnak ezek a szokások. Ritkán láttam így a számokat, vagy inkább az életem annyira rohant, és vele én is, hogy észre sem vettem. Amikor azonban mégis, akkor a két ujjam azonnal keresztbe tettem, magamban elmondtam a kötelező szavakat, és arra gondoltam: akkor most ez jó. És ez egy másik jót jelez.

Vártam, hogy jöjjön már az a jó. Vagy csak egy kicsit jobb, mint ami éppen van. Persze, én még a jóban is nehezen merek bízni, mert kételkedő vagyok, és kevés az önbizalmam. Annyira félek, hogy elóvatoskodom, elbénázom a dolgokat, hogy még jobb legyen.

Aztán tavaly szeptemberben kezdődött. Pont 11:11-kor néztem a kocsiban az órára. Elmosolyodtam, gyorsan csináltam, amit kell, és el is felejtettem várni a jót, mert annyi dolgom volt. A következő pár napban, amikor éppen egy színházból jöttem haza, jó későn, az órára nézve láttam, hogy 11:11. De jó, már megint! Egy hét alatt kétszer is megtörténik velem, ezt jó jelnek vettem.

Aztán ez megváltozott. A négy számjegy üldözni kezdett. Ha kétszer néztem órára egy nap, akkor biztosan ezt láttam. Először nevetgéltem, majd elmondtam a kollégáimnak. Azok is röhögtek, hogy a tudatalatti dolgozik, meg biztosan direkt kivárom, hogy ezt mutassa az óra, és akkor eljátszom a meglepettet. De nem.

Forrás: Shutterstock

Vezettem a városban, kanyarodok az autóval, felnézek a lámpa felé, és mit látok az óriási kijelzőn? 11:11. Este az ágyban a telefonom pittyeg, hogy üzenetem jött, és hát mindenki tudja, hogy a késő esti üzenetek sosem jók, valami baj lehet. Már kapok is a telefonom után, ránézek, és 11:11.

Amikor már két hónapja minden nap láttam ezeket a számokat, azt hittem, meghülyültem. Az összes gondolatom akörül forgott: el akarom kerülni, hogy lássam. És csak ez zakatolt a fejemben. Aztán már azt hittem, hogy ez a rossznak a jele. Így üzen nekem az Univerzum, hogy hékás, figyelj már! Oké, ezt értettem is, de mire?!

Most már tudom. November 11-én váratlanul át kellett mennem a kocsimmal egy szerződött partnerhez tanácsadásra. Síkos volt az út, még sokan nyári gumival jártak, és persze mindenki sietett - volna, de a sor hirtelen befékezett.

Én is beleálltam a pedálba, de közben felnéztem a visszapillantóba, és láttam, hogy a mögöttem jövő hogyan csúszik belém. Szerencsére be voltam kötve, és volt légzsákom is, de ő hátulról rátolt az előttem megállóra, szóval elöl-hátul tört az autóm. A kocsim megállt, a műszerfal is lefagyott - csak azt mutatta, hogy 11:11...

Törőcsik Edit novellája

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?