Miért is vagytok együtt, ha a legapróbb dolgokon hajba kaptok?

Megkérdeztem Szandi kolléganőmet, hogy hogy vannak most a párjával. A válasz az volt, hogy "egész jól, tegnap este például nem vesztünk össze" - újságolta lelkesen, mintha valami szuper hírt közölt volna. Csodálkozva néztem, az náluk piros betűs ünnep, ha egy este nem vesznek össze? Hogy telhetnek a mindennapok?

De inkább a fő kérdés, miért vannak tulajdonképpen ők együtt akkor?

Ez nem is annyira egyedi eset, egyes pároknak úgy látom, lételemük a veszekedés. Ha kinyitja az egyik fél a száját, szinte 90 százalék, hogy valamiért le fogja cseszni a másikat, és ez fordítva is igaz. Ők azok, akik mások előtt sem fogják vissza magukat – mert különben honnan is tudnánk a létezésükről – ugyanolyan természetességgel vitatkoznak, kötnek bele a párjukba, esetleg alázzák meg azt társaságban is. Borzalmasan idegesítőek, mert mindig képesek hirtelen feszült légkört teremteni egy jó hangulatú baráti vagy családi összejövetelen, de nekik ez annyira normális, hogy fel sem tűnik, és nem is csinálnak nagy ügyet belőle. A körülöttük lévők pedig csak zavartam pislognak, és próbálják esetleg poénnal elütni a vitájukat, több-kevesebb sikerrel.

Ilyenkor sokszor az jut eszembe – azon kívül, hogy „fogjátok már be!" – hogy tulajdonképpen mennyire szomorú, hogy ők így élnek együtt, és hogy ennek valójában mi értelme van?

Persze, természetes, hogy a párok veszekednek, ez nem kérdés, de amikor minden harmadik mondatuk vitába csap át, ott már szerintem valami nem stimmel. Amikor mindenről a másik tehet, amikor mindent rosszul csinál a másik, amikor mindig ki kell javítani a másikat, mert egy szerencsétlen idióta – mivel tulajdonképpen annak tartod őt, ha lépten nyomon lecseszed valamiért.

Ezeknél a pároknál konkrétan azt érzem, hogy a társa szinte minden mozdulata, megszólalása irritáló számukra. Korábban hasonlót az idősebb házaspároknál láttam, érezhető volt, hogy indulat van a szavaik mögött, elfojtott düh a régi sérelmekből, a szeretet pedig már szinte teljesen eltűnt. Ez mindig félelmetes volt számomra. A fiatalabb pároknál azért még nem ez a helyezet, de így akár jó úton haladhatnak afelé, hogy megkeseredett öregemberek legyenek, akik már-már gyűlölettel néznek egymásra.

Ők ráadásul már jó ideje együtt élnek, tehát nem arról van szó, hogy még az összecsiszolódási folyamat tart, most játsszák le a kisebb csatákat, aztán majd lenyugszanak szépen. Nem, ők évek óta veszekednek minden apróságon, mert itt általában nem nagy dolgokról van szó, hanem arról például hogy a fiókban miért nem a jobb oldalra raktad a kiskanalat vagy miért light kólát vettél a sima helyett.

Arról nem is beszélve, hogy azoknak, akiket én ismerek, a legtöbb esetben még gyerekük sincs, mi lesz majd akkor? Mert ott már tényleg lesz ok a veszekedésre bőven. A gyerekek pedig úgy fognak felnőni, hogy naphosszat az hallgatják, hogy apa és anya ugat egymással? Szép gyerekkor...

Számomra a nagy kérdés, miért vagytok ti együtt? Vagy hogy miért nem próbáltok ezen változtatni? Nem kellene megbeszélni a dolgokat, tenni azért, hogy ne folyamatos vitatkozással teljen el minden nap, hogy békességben éljetek, ha már azt tervezitek, hogy együtt lesztek életetek végéig?

Nem jobb, ha alapjáraton kedvesen szóltok egymáshoz, és tényleg csak akkor kezdtek vitába, ha nagyon „muszáj"?

Meglepő módon a válasz sokszor az, hogy nem! Mert egyeseknek lételemük a vitatkozás, hogy történjen valami, unatkoznának anélkül, kell nekik, igénylik... Sőt néha ebből kisebb-nagyobb drámákat is lehet csinálni, az talán még jobb, mert zajlik az élet, „olaszosan" – ahogy ők mondják, és erre még valahol büszkék is.
Oké, ti tudjátok, ha nektek ez jó... Végülis mindenki úgy él, ahogy akar. Csaklégyszi, ezeket a csetepatékat hagyjátok otthon, mert rajtatok kívül az égvilágon senki nem kíváncsi rá, és őszintén szólva nagyon irritálóak vagytok...

Nyitókép: Shutterstock