Kedves kommentelők, trollkodni és hozzászólni valamihez nem ugyanaz

Találkozik a tekintetünk, én pedig csak vállat vonok és felnyitom a laptopom tetejét. Tudom, hogy az egyik frissen megjelent cikkemre gondol, és az alá érkező komment cunamira, amiknek az olvasásáról már egy ideje le akarok szokni... De mit tehetnék? Szeretek veszélyesen élni.

- Konkrétan, némelyik szétszed! - jelenti ki tárgyilagosan, miközben leül a mellettem lévő székre és elkezdi lehámozni magáról az eszkimó jelmezét. A tableten pörög a betöltést jelző kis karika, amikor lerakja elém. A legelső cikkem után megfogadtam, hogy nem fogok kommenteket olvasni. De a kíváncsiságom mindig győzött, és bár hetek múlva már nem szoktam visszapörgetni a posztokat, de a publikálás napján néha többször is ránézek. Mindig jókat mosolygok, akármilyen véleményt is találok alattuk.

Abszolút nem zavarnak a negatív hozzászólások, nem rágják le a lelkemet apró cafatokban, sőt, akár még ihletet is adhatnak egy-egy újabb íráshoz. Ismét belekortyolok a kávémba, a laptopom képernyője közben elsötétedik. A barátomra nézek, miközben már az asztalra könyökölve pörgeti a kommentek hosszú listáját, és próbálom neki összefoglalni a gondolataim:

- Aki írásra adja a fejét, mindegy milyen műfajban is teszi, vállalja a kockázatát annak, hogy a léleksimogató elismerések, szavak mellett kap savazást is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem ettől. De a közlési vágyam erősebb volt, és mivel nem egyöntetűen negatív kritikák érnek, ezért le tudom rázni magamról a dolgot.

Ha valakinek szúrja a szemét egy írásom, annak két oka lehet. Az egyik az, hogy annyira más tapasztalai vannak az életben, hogy egyszerűen nem tud egyezni a véleménye az enyémmel. Van ilyen.

Nincs ezzel semmi gond, elvégre valahol ez is a célom; hogy ilyen-olyan dolgokra felnyissam az olvasók szemét, lelkét, szívét, vagy épp a tudatát. De sem a pozitív, sem a negatív véleményektől nem változik semmi - fejtegetem neki, de még mindig úgy néz rám, mint aki nem hisz nekem.

Életre keltem a laptopomat és felsorakoztatok neki pár celebet, meg influenszert, akik dacára a változatos kommenteknek, nem hagyták abba, amit csinálnak. Azokra fókuszáltak inkább, akik pozitívan álltak a munkásságukhoz és kizárták a negatív embereket. Persze, van, aki már jó ideje azt a megoldást választja, hogy letiltja a kommentelési lehetőségeket. Ez sem egy rossz opció.

- De te sem celeb, sem influenszer nem vagy - mondja, mintha én ezt nem tudnám. Felsóhajtok. Hogyan is nyugtassam meg afelől, hogy hiába próbálnak néha bántani és sértegetni, nem hatnak rám a negatív üzenetek? Mert az írás számomra egy olyan ajándék, amit még a legdurvább kommentelők sem tudnak elvenni.

- Tudom, mit vállaltam - közlöm, és a lehető legkomolyabb pillantásommal nézek rá. Illetve tudod mit? Ezt a történetet is meg fogom írni, hogy az emberek rádöbbenjenek: minden leütött betű mögött egy érző lélek bújik meg. Ahogy az írók is nyomot hagynak a soraikkal az olvasókban, úgy ez fordítva is igaz. Csak ők sokan vannak, én pedig egyedül.

Pokk Brigitta

Nyitókép: Shutterstock