39 évesen még mindig nem értem, miért nem vagyok szerethető

15 éves korom óta naplót írok és nagyon érdekes megfigyelni, hogy már akkor ezt írtam le magamnak: "Csak arra vágyom, hogy valaki igazán szeressen. Hát miért nem lehet engem szeretni?" Ezt a kérdést feltettem aztán 20-25-30 évesen és bár voltak szerelmek, kapcsolatok az életemben, az alap probléma nem igazán oldódott meg. Erre persze jön rögtön a nagy igazság: "Először magadat kell megszeretned ahhoz, hogy mások szeressenek." Igen, tudom. Rajta vagyok, de szerintem sokkal könnyebb ezt a frázist hangoztatni, mint megvalósítani. Főleg, ha a férfiaktól nem épp ezt kapod.

Az első igazi nagy szerelmem nárcisztikus volt. Igazi se veled se nélküled kapcsolat volt a miénk, szenvedéllyel, harcokkal, könnyekkel. Egyszer a tenyerén hordozott, másszor az őrületbe kergetett. Elérte, hogy lassan már a barátaimmal sem találkoztam, nem jártam nagyon sehová nélküle. Borzasztóan féltékeny volt, én pedig egy idő után már rettegtem tőle, hogy „megbüntet" azért, amit sosem követtem el. Teljesen tönkretette az önbecsülésemet, elérte, hogy nem tudtam élni nélküle, de már vele sem.

5 év után aztán szétválasztott minket az élet és én kezdtem újra magamra találni, férfiak terén azonban továbbra sem volt szerencsém. Beleszerettem olyan pasikba, akik nem akartak engem, és nem tudtam szeretni azokat, akik engem akartak.

Mondhatnám, hogy hatalmas szerelem volt, de nem lenne igaz. Elég merész lépés volt és életem egyik legtanulságosabb 8 hónapja. Két dolog kötött minket össze, a sérült lelkünk és a vágy, hogy komoly párkapcsolatunk legyen. A közös célok, vágyak össze tudnak kötni két embert egy ideig, de hamar felszínre kerül az igazság. Én először nem akartam ezt meglátni. Úgy éreztem, nem élem túl, ha ez a próbálkozás is kudarcba fullad. Hitegettem magam, hogy majd egymásra találunk és minden szép és jó lesz. Nem lett az.

Lefogyva, idegroncsként jöttem haza. Ez volt az a fordulópont, amikor annyira mélyre kerültem, hogy segítséget kértem. Itt indultam el az önismereti utamon. Könyvekkel, előadásokkal kezdtem, tanfolyamokkal folytattam. Elkezdtem szeretni önmagamat, de innen hosszú volt még az út.

34 évesen aztán találkoztam egy újabb potenciális Igazival, akit nagyon megszerettem. Ő volt az első férfi, aki mellett megnyugodott a lelkem, aki elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Bár ő végig hangoztatta, hogy ő nem szeretne komolyabb kapcsolatot, házasságot, gyereket, én kitartottam mellette, mert hittem, hogy ő végre engem fog választani. 1,5 év múlva aztán véget vetett a kapcsolatnak. Neki fontosabb volt a karrierje, mint én - akkor legalábbis ezt mondta. Fél év múlva persze összejött egy másik lánnyal, akivel több, mint két évig együtt éltek. De ez egy másik történet.

Azóta egyedül élek. Rengeteget tanultam önmagamról ezekben az években, levontam a tanulságokat, átgondoltam, mit rontottam el, és próbálom ezeket a hibákat nem elkövetni újra. Igazából hálás lehetek az összes férfinak, aki tükröt tartott nekem és elindított ezen az úton, ahol most vagyok. Ettől függetlenül ez egy magányos út és nagyon bízom benne, hogy egyszer megismerek valakit, aki majd engem választ és társamul szegődik. Hiszen egy dolog még mindig nem változott az évek folyamán...a remény, hogy egyszer valóra válik a gyerekkori álmom.

Németh Ágnes

Nyitókép: Shutterstock