Engem boldoggá tesz, amikor a határaimat feszegetem: ezért vagyok akadályverseny függő

Tudom, hogy sokan nem értik, mégis mi ebben a jó, és akadnak, akikből az irigység beszél, mégis azt mondom, hogy akinek a pénztárcája engedi, és hajtja a kíváncsiság, menjen el egy ilyen versenyre, és próbálja ki magát.
Ennek az akadályversenynek a lényege a saját határaid feszegetése. Három táv van, Magyarországon és külföldön egyaránt teljesítheted, és mindegyik ugyanarról szól: a futásról és a fizikai akadályok teljesítéséről. Az én első versenyem Eplényben volt négy évvel ezelőtt, rövidtávon indultam. Ez minimum 5 km-t jelent, és nagyjából 20-25 fizikai akadályt, amiben van kötélmászás, majomlétra, sár, víz, homokzsákcipelés, és hasonló finomságok. Az első futam előtt nagyon lelkes voltam, eljártam futni, intenzíven edzettem és mentálisan is igyekeztem felkészülni a megmérettetésre. Tudtam, hogy nehéz lesz, hiszen Eplény nem éppen a síkságairól híres, mégis sokkal nehezebb volt az első versenyem, mint amire számítottam. Ott rájöttem, hogy erre a versenyre nem lehet eléggé felkészülni, mert tele van meglepetésekkel. Nagyon erőt próbáló volt a pálya, ráadásul november volt, így az időjárás sem volt épp a legjobb.

Én ott, a hegytetőn értettem meg, miért fontos nekem ez a verseny, és rájöttem, hogy nemcsak kiléptem a komfortzónámból, de mentálisan sokkal erősebb vagyok, mint gondoltam. Ez a verseny egy jó visszaigazolás mind a testi, mind a lelki erőről. Amikor Eplényben a nyakamba akasztották az érmet, éreztem azt a felszabadító erőt, amit addig hajtottam az életemben, és nem volt megállás.

Azóta háromszor döntöttem úgy, hogy elindulok, mert hajszoltam azt az érzést, amit a verseny előtt, közben, és utána éreztem. Sajnos a munkám miatt le kellett mondanom arról, hogy mindhárom távot teljesítem, így nem tudtam megszerezni a Trifecta érmet, de a sprint távot amikor csak tudtam, teljesítettem. Számomra ez nem divat, vagy hóbort, bár nem tagadom, jó egy ekkora „családhoz" tartozni, hiszen évről-évre egyre többen adják erre a fejüket. Ez sokkal inkább életfilozófia, mint sport, és legalább annyira szól a lélekről, mint a testről.
Ez a verseny megtanított arra, hogy az elmém sokkal erősebb, mint a testem, tényleg egy csomó minden fejben dől el, és ha nem próbálod meg, gyáva vagy. Egy ilyen verseny mind lelkileg, mind pedig testileg megerősít, és segít megismerni a legbelsőbb énedet. Bebizonyítja, hogy sokkal többre vagy képes, mint gondolnád. Egy idő után már nem azt nézed, hogy ki gyorsabb nálad, vagy ki ügyesebb, vagy azt, hogy hány büntetőt csinálsz meg egy futam alatt. Csak is az számít, hogy felülkerekedsz magadon újra és újra. Minden egyes akadállyal, vagy éppen minden egyes büntetővel, amit kínkeservesen megcsinálsz, megerősödsz, ez pedig akkora visszaigazolás, amit nem lehet szavakba önteni. És ki mástól akarsz visszaigazolást, mint saját magadtól? Én ezért lettem függő. És igen, ha közben vannak is nehéz pillanatok, és a pokolba kívánom az egészet, szeretek vízben, sárban kúszni, fejpánttal a homlokomon, nehéz betongolyót cipelni, vagy átmászni egy ötméteres falon. Mert élvezem, és amikor beérek a célba akkora lelkierőt ad, hogy elfelejtem az összes negatív dolgot. És nem azért, mert menő, hanem mert felszabadít!