Mondták előtte jó páran, hogy ne elvált nő lányát válasszam feleségnek. Mert akkor a mamát is kapom mint egy csatolmányt, és olyan lesz, mintha vele is összeházasodtam volna. Figyelmeztettek a barátaim, ismerőseim: ha már elment az eszem, akkor legalább később legyek résen.
Elvakított a szerelem, így persze nem hallgattam senkire. Feleségül vettem azt a nőt, akit szerettem, akivel elképzeltem az életem. Pedig jobban tettem volna, ha megfogadom a tanácsokat. Épp csak hazaértünk a nászútról, az anyós már jött. Soha nem szólt előre, nem volt szokása telefonálni, tisztában volt a napirendünkkel, így tudta, mikor talál otthon minket.
Minden szabad hétvégém azzal kezdődött, hogy reggel nyolckor menetrendszerűen csenget és beállít. Pont akkor, amikor végre mindketten kipihenten ébredhettünk a feleségemmel, és legszívesebben összebújtunk volna. De nem ez történt, helyette jött a mama.
A másik gyereke távol lakik, így csak a lányára zúdította minden törődését. Mivel nyugdíjas volt, marhára ráért minket látogatni. Nem azt mondom, hogy soha nem láttam szívesen, de ő valahogy mindig tudta, hogy melyik a legalkalmatlanabb időpont.
Ha visszaemlékszem, már az esküvőnk előtt sem volt normális, akkor is folyamatosan irányította, terelgette a lányát. Benne pedig nem volt annyi kurázsi, hogy leállítsa, vagy bármiben ellentmondjon neki. Ez később sem változott. Az anyósom képtelen volt tudomásul venni, hogy a szeme fénye velem már egy másik családot alapított.
Amikor megszületett a fiunk, csak rosszabbodott a helyzet. Nem volt elég, hogy jött reggel unokázni, segíteni - ezzel még nem lett volna baj, mert így nem a páromra hárult minden feladat -, egész nap nálunk ette a fene. Amikor hazaértem munkából, nem tudtam a feleségemmel két mondatot sem váltani. Folyamatosan a nyakunkon ült.
Egy idő után már nem tudtam lakatot tenni a számra: megmondtam, hogy ez nem tetszik. Ezután már sokat veszekedtünk, mert többször beszóltam neki, hogy most már haza lehet menni. A gond az volt, hogy a feleségem nem az én oldalamra állt. Neki jó volt minden úgy, ahogy volt, csak a veszekedések zavarták, amik miatt könnyekbe fojtotta a felgyülemlő feszültségét. Szerettem, de válaszút elé kellett állítanom: vagy beszél az anyjával, vagy elbúcsúzhat tőlem.
Belefáradtam a soha véget nem érő vitákba, ő pedig véglegesen az anyja pártjára állt, és azt mondta, ezen nem is akar változtatni. Elegem lett, beadtam a válókeresetet. Válóoknak azt írtam, hogy az anyósom miatt történik minden, aki nem hagy élni bennünket. Azóta sem bántam meg a döntésemet.
Annyira idegesített a mama jelenléte, hogy beleőrültem volna, ha elviselem. Vagy rászoktam volna, hogy csak este menjek haza, amikor már őt is hazaette a fene. Ennek pedig nem lett volna semmi értelme. Így ugyan hétvégi apuka vagyok, de olyankor legalább nyugodt légkörben lehetek együtt a fiammal. Egy biztos: ha valaha még házasodok, a jövendőbelim anyját is jól szemügyre veszem...
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.