Nehéz elfogadni, hogy jobb lesz egyedül, mint veled...

Az arcomról még nem száradtak fel a könnycseppek. Hogy csak rémálom volt vagy valóság, azt még néhány másodpercig képtelen vagyok felfogni. Ha tehetném, egy méretes szekrénybe tuszkolnám az összes valaha volt rémálmomat. Súlyos lakattal zárnám el mindet, hogy ne találjanak utat az érzéseimhez soha-soha többé.

Még mindig egy helyben fekszem. Tudom, hogy az ilyesmi néhány perc alatt elszáll, és minden megy tovább, de mintha megdermedtem volna. A résnyire nyitott erkélyajtó mellett beosonó hűvös levegő vizes lepedőként húzza rám a hideget, szinte beleborzongok. Próbálom magam összeszedni és visszarángatni a valóságba, de még felvillan ez-az az álmomból.

Hallom, ahogy a kora őszi estén a kissrácok a focipályán ordibálnak, és újra jönnek a képek. A felismerés, hogy másra cseréltél. A felismerés, hogy egy bagatell hiba miatt buktál le. Újra eszembe jut a gúnyos nevetés, hogy hogyan is hihettem magam elég jónak. Felrémlik a kezembe akadó szék, a sötétség, a düh, a végtelen és tehetetlen fájdalom. Úgy akarom kiirtani magamból a fájdalomnak még a csíráit is, hogy fizikális bosszút készülök állni a lelki szenvedésért.

Tudom, nem helyes. Látom saját magam, kezemben egy kopottas, fekete fa székkel, amivel a lány felé indulok, akire egy idegen srác ráborul, hogy védje tőlem. Szörnyeteg vagyok, mert fáj? Ezek voltak az utolsó gondolataim, mikor a legjobb barátom hívása kiszakított a szomorúságból. Szinte még zihálva kaptam fel a telefont - rögtön érezte, hogy baj van. Jólesett könnyíteni a lelkemen, és őszintén mondom, a későbbiekben nem is jutott eszembe a sztori.

Aztán másnap reggel arra ébredtem, hogy a kapcsolatom - persze nem előjelek nélkül - zátonyra futott. Sokadszorra jött ugyanaz az üzenet, hogy nem bírja így tovább. És már én sem. Ami neki normális, nekem nem fér bele. Amit pedig én várok el, az neki túl sok. Például, hogy hívjon, ha dolga akad és szánjon rám néhány percet az életéből még hullafáradtan is - mint régen.

Tudom, hogy idővel jobb lesz. Tudom, hogy egyikünk sem képes így kiteljesedni, sőt, nem is ezt érdemeljük. Mégis nehéz elfogadnom, hogy jobb lesz egyedül, mint egy mérgező kapcsolatban. Még nagy bennem a káosz, és magam sem tudom, hogyan tovább. De egy dolog holtbiztos: a női megérzésekre igenis érdemes odafigyelni.

Nyitókép: Shutterstock