Ha félelemből nem mersz szeretni, elcseszed az életed!

Árvaházban nőtt fel. Születésekor otthagyták a kórházban, és sosem jelentkeztek érte. A rendszer pedig elnyelte. Gyermekkorát az intézetben töltötte, ahol arról álmodozott, hogy egy napon végre örökbe fogadja valaki. Teltek a napok, hónapok, évek. Senki nem vitte haza, a kislányból pedig végül felnőtt lett, aki elindult meghódítani a nagybetűs életet. De mintha félt volna megszeretni bárkit is...

Két napja aztán olyan dolog történt, amitől teljesen ledermedt. Épp egy gyertyafényes vacsorára volt hivatalos Danihoz, amiről persze fogalma sem volt, mert a fiú meglepetésnek szánta. "Gyere át este!" - csupán ez állt az üzenetben, amit aznap reggel kapott. Ennyi romantikát még életében nem látott, mint mikor benyitott az ajtón. Gyertyák, illatgyertyák, rózsaszirmok mindenütt. Egyértelmű volt, mire készült a kedvese. Ő pedig annyira megilletődött, hogy szóhoz sem jutott. Bénán vigyorogva leült az asztalhoz, és hagyta, hogy a másik felszolgálja az általa készített vacsorát. Közben mindenféle jelentéktelen dolgokról fecsegtek.

Mintha egy gombóc a torkában nem engedte volna, hogy kipréseljen bármiféle hangot magából. A könnyek ugyan megjelentek a szemében, de ezek a rémület könnyei voltak. Végül szó nélkül felpattant az asztaltól, és kirohant a lakásból. Dani meg csak térdelt a járólapon és nem tért észhez.

"Mit rontottam el? Mi rosszat tettem? Olyan jól megvoltunk, azt hittem, ő is ezt akarja..." - cikáztak a fejében a gondolatok. Azóta két nap telt el. Végül Hanna összeszedte minden erejét, és felhívta a fiút. Kérte, hogy este menjen át hozzá, mert meg kell beszélniük a történteket. Őt várta most. Az ajtó nyitva volt. Hamarosan pedig a fiú is megjelent.

- Dani - mondta neki alig hallhatóan -, tudnod kell, hogy szeretlek. Még soha senkit nem szerettem így. De nem lehetek a feleséged. Túlságosan átengedtem magam az érzelmeink, és ez rossz, nagyon rossz dolog. Úgyhogy mielőtt egy még nagyobb bajba sodornám magam, inkább kilépek. Szakítanunk kell. Muszáj!

- Mégis miért kellene szakítanunk, ha szeretjük egymást? - értetlenkedett a másik. - Akkor mondd el! Mondd el, miért nem lehetek azzal a nővel, akit kész vagyok feleségül venni? Miért nem lehetek azzal a nővel, aki állítólag jobban szeret engem, mint valaha valakit is szeretett!

- Mert engem végül úgyis mindenki elhagy.

- Micsoda?!

- Tudod, hogy hol nőttem fel. Elmeséltem mindent. Már a szüleimnek sem kellettem. Mégis hogy hihetném, hogy egy másik ember velem akarja leélni az életét, ha még ők is lemondtak rólam? - kérdezte a lány zokogva.

- Hanna, ne légy buta! Ne hasonlíts hozzájuk! Én az a férfi vagyok, aki az elmúlt másfél évben melletted volt, nem igaz? Védtelek, szerettelek, megnevettettelek. Azokat az embereket nem ismered, engem viszont igen. Megnyíltam neked, és minden apró részletről tudsz, ami az életemben történt. Tudod, miért? Mert megbízom benned. Neked is meg kell bíznod bennem! A szüleid hibája miatt ne tedd tönkre az életed!

Óvatosan a zsebébe nyúlt, és ismét elővette a dobozkát, majd féltérdre ereszkedve újra feltette a kérdést a lánynak, aki most már a nyakába borulva zokogta: "Igen!"

Nyitókép: Shutterstock