Egy másik életben talán örökké együtt maradhattunk volna…

- Tudna konkrét tulajdonságokat mondani esetleg?

Itt elgondolkodtam. Mi is az benned, ami annyira hiányzik, ami nélkül úgy érzem, nem tudok létezni?

- A szoros, bizalmi kapcsolat. Az, hogy mindig érdeklődéssel hallgatott és tanácsokat adott. Az őszintesége. Nem kertelt soha, rámutatott a fájdalmas igazságra is. Tabuk nélkül beszélhettünk bármiről. Mindig számíthattam rá, akár az éjszaka közepén is. És talán, ami a legjobban hiányzik belőle, az a szigorúsága, és az, hogy minden leszúrása mögött ott volt a gondoskodás. Mindig az én érdekeimet nézte, és ha rosszul csináltam valamit, mint egy szigorú apa, leszidott és megmutatta a jó irányt. És mindezek mögött ott éreztem a kimondatlan, őszinte szeretetet.

- Érdekes, amiket felsorolt, azok közül egyik sem feltétele egy jól működő párkapcsolatnak. Ezekhez nincs szükség szenvedélyre, intim viszonyra. Érti, mire akarok kilyukadni?

- Tudom, egy barátnőmnek is elmondhatnék mindent, de az más - válaszoltam.

- Én inkább egy szülő-gyermek kapcsolatra gondoltam. Maga úgy nőtt fel, hogy nem ismerte az apukáját. 30 éves koráig nem volt apafigura az életében, hát keresett egyet magának.

- Erről már beszéltünk korábban. Lehet, hogy nem emeltem ki külön, de tényleg iránta éreztem életem során a legerősebb szerelmet és a legintenzívebb kötődést, amit valaha férfi váltott ki belőlem. Ha tényleg csak apapótléknak kellett nekem, akkor hogy lehettem belé ennyire szerelmes? - kérdeztem.

- Hallott már az Ödipusz-komplexusról? Freud szerint a pszichoszexuális személyiségfejlődés szakaszait mindenkinek át kell élnie. Ezek olyan lépcsőfokok, amiket nem lehet átugrani. Az elmélet szerint a kisgyerekek 3-6 éves korban elkezdenek vonzódni az ellenkező nemű szülőhöz, úgymond "beleszeretnek". A kislányok féltékenyek lesznek az anyukájukra, és azt akarják, hogy az apukájuk csak velük foglalkozzon. Ezen a szakaszon a gyerekek hamar átlendülnek, és kialakul egy egészséges kötődés mindkét nemű szülő iránt.

Itt elgondolkodtam. Beszéltünk már erről korábbi foglalkozások során is, de így konkrétan nem lett kimondva mindaz, ami most.

- Akkor ez az egész kapcsolat egészségtelen volt, ugye? - kérdeztem szomorúan.

- Nem, sőt. Ez egy természetes folyamat, és mindenképp szüksége volt arra, hogy ezt átélje valakivel. Enélkül a kimaradt lépcsőfok nélkül nem tudna továbbfejlődni a személyisége. Mindemellett, semmi rossz nincs abban, hogy egy barátunkra felnézünk, vagy bölcsnek tartjuk. Tehát erre szüksége volt, és hosszú távon hasznára válik majd. Persze a dolgok végkimenetele sajnos fájdalmas, hiszen nemcsak a szerelmét vesztette el, hanem azt a személyt is, akit titkon apjaként szeretett.

A szívem erre megint hasogatni kezdett.

- De ha a gyerekek hamar átlendülnek ezen a szakaszon, akkor nem lehet, hogy a kapcsolatunk normalizálódása esetén már én sem éreznék szerelmet, és megmaradhatna köztünk a szoros kapcsolat? - kérdeztem reménykedve.

- Azt gondolom, hogy a szerelmi részén hamar túl fog lendülni, de mivel régóta nem beszéltek, az is lehet, hogy már most túl van rajta. Hogy apafigurát lát benne, nem valószínű, hogy változik - de ezzel önmagában nincs semmi baj. A jövőt pedig nem láthatjuk előre, nem tudhatjuk, van-e még közös útjuk, vagy ez tényleg a vége volt.

Csak ültem, és meredtem magam elé. Felvillant előttem egy másik élet, ahol nincsenek komplexusaim. Ahol nem kergetlek őrületbe a lelki bajaimmal, és ahol te sem bántasz akaratodon kívül. Ebben a másik életben még mindig barátok vagyunk, és az "örökre" tényleg örökre szól. A valóság viszont nem ez. Hanem az, hogy 30 év apahiányt követően most szembe kell néznem annak a férfinak az elvesztésével, akit apámként szerettem. Sőt, még annál is jobban.

Még több cikk Hannától!

Ha idáig eljutottál, már biztos rajongsz Hanna stílusáért, és nem bírod visszafogni magad, hogy még többet olvass tőle. Megértjük, és segítünk is neked. Az írói oldalán rengeteg írása vár rád.

Forrás: She.hu

Nyitókép: Shutterstock