Nem kell hozzá párkapcsolati tanácsadónak lenni: nehezen kezd közös életbe az otthonülő és a bulimániás, a mélyen hívő és az ateista, a nimfomániás és az aszexuális. A vegán és a húsevő, a monogám és a szoknya/farokvadász...
De ezek az eltérések kellő nyitottsággal és kompromisszumkészséggel - esetleg alternatív megoldásokkal - akár még kezelhetőek is. A vérmérséklettel és az igényszinttel azonban nehéz mit kezdeni. Márpedig ez az a két dolog, ami mindennek az alapja...
Olaszos, mediterrán temperamentumú nő vagyok. Ha felbosszantanak, hajlamos vagyok kiengedni a hangomat, és a szavaimat sem mindig válogatom meg. Kemény önismereti munkával sikerült már ezen csiszolni valamicskét, de lássuk be, teljesen megváltozni nem tudok. Ne szépítsük: ha dühbe gurulok, anyázva üvöltök, mint a sakál. Cserébe viszont tőlem egészen biztos nem érkezik néma szemrehányó pillantás, jéghideg "nincsen semmi bajom". És tíz perccel - de legkésőbb fél órával - később már higgadtan ülök a fenekemen, és a megoldást keresem a problémára, este pedig szerelmesen bújok, mint a kiscica.
Fiatal koromban mindig azt mondták a család nő tagjai, hogy mellém egy higgadt, nyugodt, csendes férfi való, aki "elviseli ezeket a hisztiket"... És engem valóban ezek a karakterek is vonzottak. Ma már persze jól látom, hogy fatális tévedés eltérő vérmérsékletű emberhez kötni az életünket: ha én ordítással engedem ki a feszkót, a szerencsétlen összetörik, bezárul. Órákig nem tud felépülni a sokkból, még este is csak szomorúan, hűvösen néz rám, és vonogatja a vállát: "nincsen semmi bajom". Amitől viszont én zárulok be.
Egész életemben azok a kapcsolataim működtek - ideértve a barátságokat is -, ahol alaposan kiüvöltözzük magunkat tíz percben. Aztán leülünk, kitaláljuk a megoldást, és egy órával később már túl is vagyunk az egészen.
Fogalmazhatnék úgy is, hogy "lustaság", de ennél árnyaltabb, amiről szó van. A lusta ember - ami persze része a képletnek - ígérget a vakvilágba, halogat a végtelenségig, majd hiányosan végzi el a munkáját. Úgy, hogy ahhoz közben még hárman hozzáférnek. De ez a típus is túlél valahogy, és lássuk be: valaki számára talán pont ez a lassúság és elvárás nélküliség lesz vonzó. A tény, hogy a másik soha nem fél munkája elvesztésétől, mert "majd csak lesz valahogy".
A másfajta igényszint és munkamorál fontos különbség. Mert az egész közös életet megmérgezi, ha a párod tökéletesen elvan az omladozó házban a lomok között - mondván, majd egyszer lesz pénz és idő rendbe tenni. Míg te képtelen vagy így élni, ezért megállás nélkül rágod a fülét, cseszegeted, és naponta közelharcokat vívtok...
Nincs azzal baj, ha valaki disznóólban is elvan, csak hagyják békében horgászni, de boldog párkapcsolata csak akkor lesz, ha a társát is hasonló fából faragták.
A képlet tehát egyszerű: ha nem látod a közös utat a másikkal, mert gyökeresen mások vagytok, jobb még időben elengedni egymást. Aki nem eszmél, az rámegy a harcokra. Vagy egy életen át úgy érzi magányában, hogy ő sosem jó, sosem felel meg igazán, talán alkalmatlan is a párkapcsolatra. Miközben erről szó sincs: csak épp az ellentétek ugyan vonzhatják, de ritkán tartják meg egymást...
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.