- Pedig két hónapig magamban tartottam, nem akartam túl korán kimondani, nehogy megijesszem. - Bence maga elé meredve elnémult. Rájött, hogy nem az a két hónap volt kevés.
És nem is az volt a baj, hogy végül kimondta a szót: szeretlek. Nem ezek miatt ment tönkre a kapcsolata. Ha a megfelelő lánynak vall az érzéseiről, az nagy becsben tartotta volna, és minden egyes alkalommal úgy örült volna neki, mintha először hallaná.
Megdöbbentő volt a százkilencven magas, jóképű férfit ilyen összetörtnek látni. Valóban nem ő tehetett arról, hogy szakítottak. Igyekezett az előző kapcsolatából tanulni, kijavítani a régi hibáit. Figyelt a lányra, annak szükségleteire, rezdüléseire, és nem akarta a kapcsolatot siettetni, amikor a barátnője szemmel láthatóan teljesen más tempót diktált. Talán pont az volt a probléma, hogy a fókusz túlságosan a lányra helyeződött.
Bence már nem figyelt magára, csak arra, hogy a barátnőjének minden jó és tökéletes legyen. Holott, ha nem teszi, már az elején kiderülhetett volna: egész egyszerűen nem illenek össze.
Hiszen egy kapcsolat a rezgések és a vibrálások táncáról, az érzések harmóniájáról szól. Az a szerelem pedig, ahol valaki fél kimondani, amit szeretne, vagy fél megtenni a következő lépést, nem szerelem, csak egy illúzió.
- Nem a megfelelő személynek mondtad ki - válaszoltam higgadtan.
Felesleges volt tovább magyaráznom, csak a tényt akartam közölni. Szerettem volna erőt adni neki és ráébreszteni arra, hogy nem kell sem a szót, sem az érzést meggyűlölnie. Abban kell hinnie, hogy következő alkalommal már annak vall szerelmet, aki megérdemli.
- Igen, én is rájöttem. Jó érzés, hogy őszinte lehetek, és valaki tökéletesen megért. - nézett rám Bence mosolyogva.
Láthatóan megkönnyebbült, mert rájött, hogy csak rosszul választott. És ez nem jelenti azt, hogy nem létezik olyan lány, aki örülne a szerelmi vallomásának.
Órákon át beszélgettünk, de nemcsak aznap, hanem a hét minden napján - heteken keresztül. A beszélgetéseink pedig egyre mélyebb témákat érintettek, egyre több érzelmet tartalmaztak, míg egy nap arra jöttem rá, hogy ki akarom mondani. Én! Egyszerre izgultam és rettegtem: vajon hogyan fogadja majd azt, ha egy lány vall először szerelmet?
De pont Bence példája döbbentett rá, hogy bátran meg kell tenni azt, amit akarunk. Nem dédelgethetjük magunkban némán a vágyainkat arra várva, hátha az idő majd megoldja. Ha ő is szeret, örülni fog neki, ha pedig nem, újabb tíz nap sem segít a helyzeten. Keresnem sem kellett az alkalmat, mert írt, hogy találkozzunk. Egymásra néztünk, mosolyogtunk. Akkor már tudtam, hogy ugyanarra készülünk, mindkettőnknek a mai napon súgta a szívünk, hogy vallanunk kell!
- Szeretlek!
- Szeretlek! - mondtuk ki egyszerre.
Kacagtunk, öleltünk, csókoltunk! Azóta már százszor kimondtuk egymásnak, és az értéke semmit sem kopott. A szemem ugyanúgy ragyog, ha rá nézek, a csókja pedig ugyanolyan szenvedélyes. Megtapasztaltuk: a megfelelő személy értékeli és nagy becsben tartja az őszinte vallomást. Örökre.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
