Egy életet éltem le szeretet nélkül.

Anyám nem mondta, hogy nem szeret, de az ő élete annyira bonyolult, hogy azt éreztem, az a jó, ha láthatatlan vagyok. Ha nem okozok problémát. Teszem a dolgom. Iskolába megyek, utána edzésre, tanulok, barátkozom. Anyám gondoskodott rólam, de képtelen volt kapcsolódni. Ekkor még nem tudtam, hogy ez nem az én hibám. Úgy éreztem, nem vagyok elég jó neki. Megtanultam, hogyan legyek észrevétlen, mert akkor biztosan jó vagyok. És nem zavarom őt a kis életem igazából lényegtelen problémáival. Majd én magamnak megoldok mindent.

Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy senkiben nem lehet megbízni, mert senkit nem érdekel, hogy nekem mi a bajom. Ezért nem is volt soha semmi bajom. Így nőttem fel. Anyám büszke volt rám, hogy tanulni akartam, de nem értette, hogy minek. Pénzt lehet keresni tanulás nélkül is. Vagyis lehetne, ha nem tanultam volna mindig.

Közben még az egyetemen találkoztam egy pasival. Aki más volt. Őszinte - de tényleg. Nem azon az idióta, infantilis módon, hanem tényleg. Arról is beszélt, ami kínos vagy furcsa - és ezért mások ilyesmiről nem is szoktak. Szokatlan volt és különleges, hogy ő elmondott mindent. Az apró-cseprő mindennapos kis sérelmeit, az apró-cseprő mindennapos kis örömeit - és ezeket megbeszéltük.

Mondjuk, én nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel. Meghallgattam, a legjobb pillanatban megsimogattam a kezét, bólogattam, hümmögtem. Nem voltak szavaim, hogy egyetértsek vagy támogassak, nem hoztam otthonról. De azt megtanultam, hogy nem adom ki magam. Nehogy visszaéljenek vele. Vagyis inkább nem beszélek magamról, mert így nincs semmi, ami a felhasználható ellenem.

Néha úgy éreztem, elrontom. Azzal, hogy nem beszélek magamról, azzal, hogy nem reagálok az ő örömére, szomorúságára, úgy, ahogyan egy párkapcsolatban kell. Egy nőtől mást várnak. Legyen figyelmes, odaadó, a családtagok búját-baját azonnal oldja meg. Lehetőleg mosolyogva.

Amikor a lányom iskolás lett, szintén rosszul reagáltam. Olyan tanítóhoz került, aki nagyon szerette, türelmes volt vele. És ez engem zavart. Akkor még nem tudtam, hogy pontosan mi nem tetszik, csak azt, hogy az élet kegyetlen, nem a szeretetről szól. Szokjon csak hozzá az a gyerek, hogy nem szeretheti mindenki! Ezt így nem mondtam ki, csak éreztem.

A lányom az apján csüngött. Két éves koráig kenguruban rákötve, gyakorlatilag összenőttek. Ehhez az is kellett, hogy én 5 hónap után visszamentem dolgozni, apukája meg pont elvesztette a munkahelyét, így kibabázhatta magát. Nem zavarta, hogy furcsán nézik, hogy apuka és babázik. Én elmerültem a munkámban.

Akkor jöttem rá, mekkorát hibáztam, amikor elváltunk. A lányom sokat volt velem is, de az apjával akart élni. És leesett. Nem azért akart vele élni, mert telebeszélte a fejét, meg ellenem uszította - ezt csak a gőgös öntudatom hitte és hirdette. Hanem azért, mert hozzá jobban kötődött. Vele volt bensőséges a kapcsolata. Velem meg gyakorlatias. A férjem tudta, hogyan kell kimutatni a szeretetet, én meg nem. Ez volt életem legnagyobb leckéje.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock