Hálátlan a családom, pedig tökéletes feleség és anya voltam!

Ott volt a lányunk, könyörgöm, mi az, hogy szüksége van valakire?! Kishíján megbolondultam. Méghogy én vagyok az ok. Én, aki a terhességem első pillanatától már pontosan tudtam, hogy a saját életem nem számít többé. Én, aki soha nem akartam még egy moziba sem elmenni, hiszen már szülők lettünk, nem élhetünk ugyanúgy, mint előtte. Én, aki mindig meleg étellel vártam, mire hazaért a munkából, és olyan tisztaságot tartottam, hogy a csodájára járhatott volna bárki.

Persze a férjem mindig is hajlamos volt a hálátlanságra. Volt, hogy nagyon fáradt voltam, és panaszkodtam, ha nem örült annak, hogy nálunk akár a földről is lehetne enni. Azt mondta, mivel soha nem eszünk a földről, neki többet érne egy kipihent feleség esténként. Persze, hogy rosszulesett, hogy nem ismeri el a munkám, amit érte és a lányunkért végeztem. Persze, hogy nem bírtam folyton mosolyogni. Jókedvű nő! Még húsz év távlatából sem értem, hogy mit jelent ez az ostoba kifejezés.

Életemben egyszer pofoztam meg a lányom, mert amikor az apjától hazajött, azt mondta: még életében nem nevetett annyit, mint azon a hétvégén. És hogy nem érti, hogy miért van nálunk mindig ilyen síri hangulat... Na, akkor megszaladt a kezem. Mintha én tehetnék róla, hogy a drága apukája lecserélte a családját a jókedvre. Nekem bezzeg nem volt erre lehetőségem! Nekem csak a feladatokról szóló lapokat osztotta ki a sors. Mindegy, beletörődtem. Engem úgy neveltek, hogy helyt kell állni, bármi áron. Az élet nem holmi cirkuszi mutatvány.

Nekem és csak nekem köszönhető, hogy a lányom felnőtt. Az utóbbi években már nem vagyok teljesen megelégedve vele, mert sokszor elmegy esténként valahová. Én meg itthon ülök és várom. Nem is értem, hogy nem gondol arra, hogy egyedül vagyok, és mennyi mindent megtettem azért, hogy ő így élhessen.

Félek, hogy ugyanolyan hálátlan lesz, mint az a semmirekellő apja. "Mamácska, értsd meg, nem ülhetek veled itthon, inkább te is menj és szórakozz, gyűjts barátokat, mozdulj ki!" Általában ez a válasz, ha panaszkodom neki. Mintha ez ilyen könnyen menne, mintha a huszonnégy évet, amit neki adtam, ki lehetne dobni az ablakon. Mintha nem járna nekem egy kis törődés és megértés azért, mert én nem voltam felelőtlen.

A legrosszabb az, amikor felhoz ide valami fiút. Idejönnek, felkapcsolja az összes villanyt, és affektálva rohangál, hogy "Jaj, miért ülsz itthon ilyen sötétben mamácska?" Mintha nem tudná, hogy ha egyedül vagyok, a villanyt sincs kedvem felkapcsolni. Minek? Magamat nézzem a tükörben? A másik kedvencem, amikor arra célozgat, hogy épp csak elmúltam ötven, még belekezdhetnék egy új életbe. Milyen új életbe? Nem volt életem rajta kívül, nehogy már ő tegyen szemrehányást nekem, amiért nem tudom, hogy mi az, hogy új élet! Ugyan mit szólt volna, ha a saját életemet fontosabbnak tartottam volna, mint az övét?

Mondtam, hogy igazán lehetne tekintettel rám is, rám, aki mindig tekintettel vagyok rá, mire szinte feltépte az ajtót, és azt kiabálta: ezt egyszer és mindenkorra hagyjam abba, mert elmegy, és nem is jön vissza. Mit hagyjak abba? Hogy végre szóltam magamért? Annyira nagy bűn, hogy egyszer magamra is gondoltam?

Angéla történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock