Megfulladok a szavaktól, amiket nem oszthatok meg veled!

Vannak napok, amik üresek. Se egy fontos hívás, se egy igazán vicces üzenet. Se szerető, se irigy, minden csendes. Ebben a csendben vagy megőrülök és sírok a trolin, mert szomorú dalt játszik a telefonom, vagy némán ülök a munkahelyemen.

Ki vagyok éhezve információkra - az éhségem persze belülről fakad, mert hiányzik valami, amit mással próbálok pótolni. Legyen az politika, egy krimi, vagy mások életének alakulása. Akármi, ami meghozza a pillanatot, amikor rádöbbenek, mi is az az apró darab itt belül, ami nem hagy nyugtot.

Ezekben az üres napokban először futok a káosz sötétségében, hátha el tudok bújni magam elől. De az élet, vagy a sors, vagy az univerzum - bárminek is nevezzük - nem díjazza a menekülést. Lóhalálomban, mikor már nem bírom, és megbicsaklik a bokám, akkor ér utol.

Finoman néz rám, ahogy fekszem a hideg földön, és kedvesen azt kérdezi: meddig még? Végül belátom én is, hogy ennek így nincs értelme. Véget nem érő hajszában veszek részt, és tudom, hogy én leszek a vesztes ebben a versenyben. Mert bármeddig is bírom, aminek el kell jönnie, az sosem hátrál, örökké a nyomomban lesz.

Forrás: Shutterstock

Szóval, csendben leülök a szobám padlójára, és írok. Eszembe jut, amikor a lakótársam egy hétig szinte nem kapott levegőt a folyamatos stressztől. Én sem kapok levegőt, csak engem azok a szavak fojtogatnak, amiket nem oszthatok meg azzal, akit az érdektelensége miatt lenémított a világ körülöttem. Aztán rájövök, hogy pont ez most a legnagyobb okom a csendben maradásra. Mert néha túl sok a szó és túl kevés a tett. Minden leütött betű, kimondott hang mélyebbre nyom, teherként terül szét a lelkünkön és sosem hoz megnyugvást.

Hiába keresem pánikszerűen az arcod a tömegben, pontosan tudom, hogy nem lesz ott. Aztán amikor már hajlandó vagyok alámerülni a lelkem sötét tengerében, végre abbamarad az eső. Tudom, hogy a szivárvány ideje még nem jött el, de ha ezt az apró tényt sem ünneplem meg, akkor áruló leszek a saját szememben, telhetetlen és türelmetlen. Örülök a változásnak, de még maradok magamnak, kicsit elbújva, kicsit romokban, kicsit elveszve.

Talán gyártanom kellene egy táblát, ráírni kunkori betűkkel, hogy Felújítás miatt átmenetileg zárva, és kirakni a lelkem ajtajára. Picit várjatok, még nem vagyok teljesen önmagam. Még nem szeretem magam annyira, mint az összes elveszett kóbor állatot az utcán...

Még nem ismerem magam annyira, hogy lássam, melyik a jó irány. Még nem fogtam fel teljesen, mit is jelent az, hogy fektess energiát magadba, és megtérül. Még nem tudom, hol a vége, de ha van, biztosan megtalálom egyszer...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shuttertsock

    Ezt olvastad már?