A botlásaidról is tudnom kell, hogy igazán szerethesselek!

Mindkettőnk hátán hatalmas batyu. Amikor megállunk egymással szemben, már túl vagyunk rengeteg csalódáson és sérelmen. Nem akarom, hogy egyből kiborítsd, amit cipelsz, mert talán sok lenne egyszerre ennyi információ.

Finoman kérlek, hogy mindig csak egy-egy dolgot vegyél elő. Meg akarlak ismerni, és ez hogyan máshogy történhetne meg, minthogy tudunk a másik terheiről? Most még egy idegen vagy, akiből csak a külső mázat látom, de én nem ezért akarlak szeretni és elfogadni.

A külső réteg csak vonz - talán a szemed, a tekinteted árul el valamit arról, amit odabent rejtegetsz. Te is mustrálsz, fürkészel engem. Amit látsz, kedvedre való, de látod a zsákomat a hátamon. Nem ismered még, nem tudod, mit rejt a belseje.

A te csomagod már húsig ránőtt a hátadra. Letenni nem tudod, de könnyíthetek rajta azzal, hogy kérlek, minden nap vegyél elő belőle valamit nekem, aztán mesélj róla. Azt mondod, nemcsak mások pakoltak bele terheket, te magad is dobtál bele jócskán, és nem titkolod a hibáidat, a félrelépéseidet, őszintétlen szavaidat. Hátratekintek a saját csomagomra. Pontosan tudom, mi van benne, mégis kiteszem a tiéd mellé. Mint a piaci kofák, akik a nem túl szép árujukat is kirakják a pultra, mert tudják, a hibás áru is gazdára találhat - ha pedig nem, viszik tovább.

Húz a teher, a zsákom rám tapadt, gyökeret eresztett a bőröm alá, letenni lehetetlen, csak a kommunikáció nyújtotta lehetőség maradt, hogy könnyebbé tegyem, és a súlya ne rántson hanyatt. Én is kiveszem belőle a hazug szavaimat, a csalárd tetteimet a szép dolgok mellé, mert tudom: csak úgy fog működni a kapcsolatunk, ha mindketten megkönnyebbülve haladhatunk egymás mellett.

Forrás: Shutterstock

Megrémülök a terheid láttán, előkúszik belőlem a félsz. Mi van, ha - letéve a balanszokat - újabb tisztátalanságokat pakolsz a zsákodba? Hiszen ha megszabadultunk a múlt pakkjától, bármi is kerüljön a csomagunkba, azt együtt kell majd cipelnünk! A te szemedben is félelmet látok. Mi lesz, ha én botlok meg ismét? Képesek leszünk tudatosan nemet mondani csábításokra, kihívásokra, pillanatnyi talmi örömökre?

Talán az első lépést ezzel tesszük meg. A mezítelen, csupasz, didergő őszinteséggel. És ez az őszinteség lázzal fűti a testünket, mert seb marad minden kitépett múlt darab nyomán, amikor szavakká formáljuk sértő tetteinket, csalárd gondolatainkat, és botlásaink fekete szellemként gyulladásba borítják a lelkünket.

Egyetlen dolog képes hűteni a forróságot, csitítani a szívünk háborgását: a bizalom. Amit meg kell adnunk, meg kell előlegeznünk, még akkor is, ha ismerjük az örökérvényű mondást: a bizalom nem jár alanyi jogon. Azt ki kell érdemelni.

Játszanunk kell, ha együtt akarunk tovább menni, de trükkök és csalás nélkül. Feltenni a zsetonokat, kiteríteni a lapokat, elfelejteni a hamiskártyás múltunkat. Tiszta őszinteséggel fordulni egymás felé, hogy soha többé ne kelljen úgy ébrednünk, hogy azon gondolkodunk, tegnap vajon mit hazudtunk a másiknak.

És akkor, ha már minden terhünket megmutattuk egymásnak, és a bizalom begyógyította a feltépett sebeket, az egymásba vetett hit eltüntette a félelmeket... akkor fogd meg a kezem! Indulhatunk tovább, együtt.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?