Söpörjük szőnyeg alá a szorongást, és ünnepeljük a közönyt?

Van olyan, amikor az ember igazán szomorú. Határok, szavak és magyarázatok nélkül. Gyakran a kiváltó indok, a konkrétum elhalványodik, elveszik. Egyedül a szorongás vegytiszta formája kavarog bennünk.

Ki kell sírnunk magunkat, építeni gondolatban egy új világot, ahol meg tudjuk védeni magunkat a félelmeinktől - legyenek valósak vagy véltek. Ez egy folyamat, amely mindenkinél teljesen egyedi menetű. Nos, ennek a folyamatnak a közepébe szoktak betoppanni az emberek barátai remek tanácsokkal. Megveregetik a vállad, és azt mondják:

  • Ez egy hülyeség, fejezd be!
  • Te is tudod, hogy ez nem így van!
  • Nem szabad ilyenek miatt sírni!
  • Úgyis lesz valahogy, dőlj hátra, élvezd az életet!

Hogy én erre vajon miért nem gondoltam?! Nem is jutott eszembe! Micsoda ötlet! Milyen okos emberek vesznek körül! Ők igazán megértenek! Csak befejezem, és kész: elillan belőlem az összes feszültség. Csak rá kell jönnöm, hogy ezek nem reális félelmek, és már nem is léteznek az érzéseim. Simán abbahagyom a sírást, és remekül leszek. Magától megoldódik majd minden. Elvégre nincs is jobb, mint elbagatellizálni az érzelmeinket. Szőnyeg alá söpörni a szorongást és ünnepelni a közönyt. Úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Mióta lett gond valóban átélni azt, ahogy érezzük magunkat? Miért egyenlő a mostani ember szemében a szomorúság a vad pánikkal? Az "egyszer fent, egyszer lent" filozófiája már túlságosan 20. századi esetleg? Számomra nagyon gyanús és rémisztő az, amikor valaki mindig jól van. Pontosan a nehéz pillanatainknak köszönhetően épülünk, fejlődünk. Gyakran a kellemetlenség érzése miatt mozdulunk előre.

Akkor, mikor már tényleg nagyon unjuk, hogy állandóan szenvedünk. Ilyenkor tekintünk vissza és értékelünk döntéseket, időszakokat. Elvégre mindenről csak idővel derül ki, hogy jó-e vagy rossz. Időnként szomorkodni, letargikus állapotba kerülni az élet része. Bizonyos keretek között ez egy fontos, gyógyulást, adott helyzetek megoldását segítő állapot.

Forrás: Shutterstock

Éppen ezért a barátokhoz fordulnék. Akár hozzád, ha te is a korább említett módon igyekszel kezelni a környezetedben egy krízishelyzetet. Ha valaki ténylegesen nagyon szomorú, nem fogsz tudni neki hatékony tanácsot adni. Nem azért, mintha buta vagy bunkó lenne. Egyszerűen csak azért, mert nem lát ki a könnyei közül.

Nem tud sem konstruktív, sem negatív kritikát befogadni tőled. Senkitől sem. A legjobb dolog, amit ilyen helyzetben külső szemlélőként tehetsz, hogy egyszerűen csak végighallgatod a másikat. A megoldási javaslatok úgyis kárba vesznének ezekben a kritikus percekben.

Egy kis idő elteltével megnyugszik a másik. Nincs erre képlet, vagy bármilyen formula, teljesen egyéni ez az intervallum. Csak ezt követően fogsz tudni vele kapcsolódni, mikor már képes tudatosan reflektálni a történtekre. Ilyenkor lehet és érdemes is beszélgetni. Ekkor lesz lehetőséged kifejteni a gondolataidat, elméleteidet, és ez valóban jól is fog esni a másiknak. Előtte viszont szükség van a türelmedre. Ezzel a hatásszünettel bizonyítod, hogy ténylegesen odafigyeltél rá, nem pedig a saját egód javára cselekszel.

Szomorkodjatok bátrabban, és segítsetek visszafogottabban!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?