A gyenge szülő egoista szörnyeteget nevel!
A gyerek üvölt a kocsi mellett. Nem szavakat, csupán artikulálatlan hangokat ad ki. Ötéves forma fiúcska, mégsem beszél. "Mit szeretnél? Miért nem beszélsz? Mondd, mit akarsz?" - ismételgeti a nő már kissé türelmetlenül.
A gyerek csak mutogat. Tetszik neki ez a játék, amelyben az anyja a játékszere, és azt tesz vele, amit csak akar. Az asszonyon látszik, hogy tehetetlen, csak találgat: "Azt szeretnéd, ha...?" És sorolja a lehetőségeket. A gyerek szemében huncut fény villan, élvezi a hatalmát. Nincsen különösebb kívánsága, ez az, amit játszani akar. Az anyja találgat, ő pedig irányítja. Végül mégiscsak megszólal, egy fagyi ígéretére rögtön megered a nyelve.
A játszótéren azonban folytatja a műsort. A gyerekek értetlenül és kérdőn néznek a furcsa párosra. A felnőtt fölött zsarnokoskodó kis "ördögre", aki mindenáron irányítani akarja az anyját.
A gyerekek a mászókán inkább arrébb állnak vagy elugrálnak az elkapatott fiúcska elől, aki hangosan ordít rá azokra, akik az útjába kerülnek. "Menj előleeem!" - visítja parancsoló hangnemben, mikor egy-egy lurkónak nem sikerül időben kitérni az útjából. Pedig ő az, aki a haladási iránnyal szemben megy.
A szülők szemében némi megbotránkozással vegyes sajnálat tükröződik, miközben azt várják, hogy a renitens kisfiú édesanyja rendre intse a gyermeket. Ő azonban kényszeredetten mosolyogva inkább csak a társadalmi nyomásnak engedelmeskedve mond egy ejnye-bejnyét, amit az utód meg sem hall. Azaz inkább csak nem érdekli, mert ugyanúgy folytatódik minden.
Következik a "de én akkor is be akarok ülni a gokartba", és az "ez nem is igazi vár, én ebben nem játszok" kezdetű színjáték. Mivel az anyukánál nincsen készpénz, bankkártyával pedig nem lehet fizetni, ezért inkább az ingyenes játékvárat próbálja vonzóvá tenni a fiúcska számára - sikertelenül.
Próbálok a szülő segítségére sietni. Minden tudásomat összeszedem, és lenyűgöző sztorikat kezdek neki mesélni, amik ezen a helyen estek meg. A gyerek azonban rám sem néz, csak - a szavakat hosszan elnyújtva - felém ordítja: "Hozzád nem szóóltaaam!"
Itt a tűréshatárom vége. Pedig nem a gyerek tehet arról, hogy így viselkedik. Mivel ismerem a családot, tudom, hogy mindez csupán nevelési probléma. Sok hasonló esetet látok nap mint nap, így komolyan elgondolkodom... Rövid távon könnyebb és kényelmesebb ugyan engedni a kicsinek, de ennek hosszú távon súlyos következményei lesznek. Ha képtelenek valaki következetesnek lenni, vagy nem tudja, hogyan is tegye, nem szégyen szakember segítségét kérni, aki felméri, mit rontott el a szülő, és miért viselkedik így a gyerek.
Persze, ezzel még nem oldódik meg a probléma. Sok esetben kiderül, hogy mélyebben - a családi kapcsolatainkban - gyökerezik a gond, a szülők viszont nem mindig akarnak szembesülni ezzel. Így abbahagyják a még meg sem kezdett terápiát. Pedig ezzel ártanak a legtöbbet a gyereknek és saját maguknak is.
Muszáj a szülőnek szembenézni a problémákkal ahhoz, hogy egészséges személyiségű gyereket neveljen. Ellenkező esetben könnyen sérült, bizonytalan, erőszakos, empátia nélküli, egoista felnőtt lesz a kicsiből. Ezért ha bárki úgy érzi, hogy nem áll a helyzet magaslatán a gyereknevelést illetően, jobb, ha minél előbb megteszi az első lépéseket és megoldást keres.
Mert a gyerekek hamar felnőnek, és eljön az a kor, amikor már késő lesz változtatni.
Nyitókép: Shuttertsock