Nagyapám a halálos ágyán mondta ki a boldogító igent!

Ezért erről a témáról nem is vitatkozom senkivel. Mert mégis hogyan vághatnám bárki képébe azt, hogy őszintén sajnálom, amiért neki nem adatott meg az a kegy, hogy megtapasztalhassa azt az összetartozás élményt, ami csak néhány ember kiváltsága?

Az ő történetük viszont csodálatos volt. Mielőtt a nagymamám benyitott a kórházi szoba ajtaján, nagy levegőt vett és elhatározta: akármi is várja odabent, akkor sem fogja elsírni magát. Bármilyen fájdalmas is lesz így látni az ő Sanyikáját, mosolyogni fog. Elvégre mégiscsak ez a közös életük egyik legszebb napja. Hiszen már több, mint 30 éve vár rá, hogy az ő drága szerelme elvegye feleségül. Most végre eljött a nagy pillanat, amivel megkoronázzák az együtt töltött hosszú éveket.

A kórházi szobában csak a nagyapám feküdt. Fájdalmasan aprónak tűnt abban a rácsos ágyban. Szegényke már nem bírt egyedül felülni, ezért aztán a nővérkék egy hatalmas párnával próbálták felpolcolni a felsőtestét, hogy végig jól láthassa, ahogy a nagymamám mosolyogva ül mellette és fogja a törődött kezeit. Régen nem így lett volna! A nagyapám mindig is erős ember volt, országos bokszbajnok. Most pedig úgy feküdt ott, az ő Editkéje mellett, mintha apró csecsemő volna.

Nyitva voltak az ablakok, mégis nehéz volt lélegeznie. Hallani lehetett a zihálást, ahogy minden egyes korty levegőért megküzd. A nővérkék tudták, hogy valószínűleg már nem éli meg a másnapot, de makacsul ellenálltak a fel-feltörő zokogásnak. Hiszen nem ronthatják el a könnyekkel ezt a pillanatot! Ehhez nincs joguk, és különben is, házassági tanúként komoly feladatuk van. Így hát elhessegették maguktól a fájdalmat, és görcsösen kapaszkodtak a nagyanyám székének háttámlájába.

A nagyapám nagyon erős gyógyszereket kapott, hogy a szertartáson végig magánál legyen. Ennek ellenére, miután kimondták az igent, tartani kellett a gyenge kezét, hogy alá bírja írni a nevét. Majd elcsattant a szívszorítóan rövid hitvesi csók. Fájóan nyilvánvaló volt, hogy ez lesz az utolsó csókok egyike. Csak semmi sallang, csak semmi pompa, flancolásnak és időhúzásnak most nem volt helye. A gyors gratulációk után sietve távoztak a résztvevők, majd konok némaság költözött a szobába. Nagyapám szörcsögő lélegzetének és nehézkes nyelésének hangjain kívül semmi mást nem lehetett hallani.

Ám az újdonsült férj hálásan nézett a feleségére. Mosolyogni már nem volt ereje, de belül boldog volt, hogy még így is, még ennyi idő után is, ez a nő a felesége akart lenni. Nem önmagáért, hanem a nagymamámért aggódott, hogy ezentúl ki fog majd erre az asszonyra vigyázni. Az ő drága feleségére. Nem szóltak semmit - jól ismerték már egymás csöndjét. A nagymamám pedig addig fogta a nagyapám kezeit, amíg az álom el nem nyomta. Sokáig nézte az alvó férjét. Figyelte, ahogy alig mozdul a mellkasa a takaró alatt.

Busszal ment haza, még csak taxit sem hívott. Jólesett neki, hogy még néhány megállón keresztül emberek veszik körül. Otthon aztán rászakadt a magány és álomba sírta magát. Másnap kora reggel ismeretlen szám hívta telefonon: "Mély fájdalommal tudatjuk, hogy a férje az éjszaka elhunyt..." Ő pedig a karikagyűrűjét morzsolgatva ült a konyhaasztal mellett, és fogalma sem volt, hogy hogyan is lesz ezután.

Senki sem volt meghívva az esküvőre, ez csak rájuk tartozott. Mi csak zavartuk volna őket ebben a gyönyörű búcsúzásban. Ezek után is azt kérdezed, hogy van-e értelme a házasságnak? Akadnak köztünk, akik tudják a választ.

Nyitókép: Shutterstock