Eltűnnek az életünkből a csodák, vagy csak mi nem hiszünk bennük?

Nem gondoltam volna, hogy egyszer még hiszek majd a csodákban. Illetve, észre sem vettem, hogy már nem hittem bennük.

Aztán, amikor újra szembesültem velük, rájöttem, hogy már halványlila gőzöm sincs arról, hogy valójában milyen csodálatos is a világ. Gyereknek lenni varázslatos. Senki nem néz furán, amiért elhisszük a meséket, azt, hogy bármi megtörténhet, hogy úgy gondoljuk, a farkasnál és a spenótnál - meg annál, aki le akarja nyomni a torkunkon - nincs gonoszabb teremtmény a földön.

Majd jön a felnőttkor, megfakulnak a csodák, és már csak dacból sem akarjuk meglátni őket. Már aki, hiszen a rendíthetetlen realisták mellett azért vannak olyanok is, akik kételkednek, és olyanok is, akik életük végéig biztosak maradnak a létezésükben. Jómagam a középső csoportba tartoztam.

Hiszen kinek hihetek, ki mondja meg biztosra, hogy léteznek-e csodák? Lehet-e egyáltalán létjogosultságuk, amikor annyi kegyetlenség történik a világon? Ilyen és hasonló magasröptű kérdések tettek ingataggá, majd egy váratlan utazás során végre sikerült döntenem.

Nem olyan régen lehetőségem nyílt egy hétre beinteni a világnak és elvonulni egy nagy erdő mélyére. Egy angliai tréning volt, aminek a híre az utolsó utáni pillanatban, mindenféle tekervényes úton jutott el hozzám. Az ország másik végéből. Úgy, hogy nem is kerestem. Mondhatni, a véletlen műve volt. A szállást a kajával együtt biztosították, egy teljes hétig nem kellett azon agyalni, mit főzzek, mit egyek, mikor mosogassak el.

Forrás: Shutterstock

Térerő, wifi nem volt, úgyhogy nagyjából a színét sem láttam a telefonomnak az ottlétem alatt. A hely - nevezzük lélekszanatóriumnak -, kertje macskákkal, szobrokkal, padokkal és fákkal volt tele. A fák között patak futott végig, a kerítés mentén. A kert végében egy faházat is építettek, ahová félre lehetett vonulni meditálni.

Az egész hely súrolta a valóság határát, azonban néhány találkozás át is lépte a képzeletbeli vonalat. Több, mint harminc emberrel voltam összezárva ez alatt az egy hét alatt, akiket sosem láttam azelőtt, mégsem éreztük egy pillanatig sem, hogy még csak most ismerkedünk. Különböző országokból fújt össze minket a szél.

Férfiakat nőkkel, húsz évest az ötvenessel, magasat, alacsonyt, fizikusnak készülőt és színésznőt, fényképészt, zenészt, írót, orvost és tanárt. Régi ismerősnek éreztünk ismeretleneket, ami csoda számba menően ritka élmény - legalábbis az én életemben az.

Bár úgy köszöntünk el, hogy viszlát a következő alkalomig, ki tudja, lesz-e legközelebb? És ez így van jól! Ha minden nap látnám őket, talán megszokottá válna a különleges. Így viszont minden alkalommal elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogy a kontinens tíz országában is él egy olyan ember, aki pontosan olyan, mint én - annak ellenére, hogy nem beszéljük egymás nyelvét, nem ismerjük egymás szokásait, nem tudjuk, hogy a másik mit, miért és mikor ünnepel.

A csoda mindenkinek más. Egy gyereknek lehet az egy ajándék, egy elképzelt manó vagy maga a felnőtt. A felnőttnek pedig egy gyógyulás, pár percnyi madárcsicsergés, vagy akár egy gyerek. Az én csodáim most ezek a nem tervezett, mégis tökéletesen értelmet nyert találkozások. Egy dolog biztos: a csoda létezik. Létezik, és a legkevésbé sem korhatáros, úgyhogy mindenkinek joga van hozzá. Nem árt időnként emlékeztetnünk magunkat rá.

Kelemen Ágnes

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek