Azért hazudjak a gyerekünknek, hogy jó szülőnek tűnj a szemében?

Nem vagyok pszichológus, sem coach. Én csak élek, látok és tapasztalok - mint nő, mint anya. Sokat foglalkozom azzal, hogy e két szerepben hogyan lehetek még jobb, még boldogabb, de gyakran futok bele olyan véleményekbe - például gyereknevelés kapcsán-, amivel nem értek egyet.

Van egy általános vélemény, amivel már egyre inkább nem vagyok kibékülve. E szerint, egy gyermeknek jobb egy effektív "rossz" szülő, mintha nem lenne neki.

Ki a "rossz" szülő?

Hazugság lenne azt állítani, hogy nem él mindenki fejében egy kép arról, hogy ki a "jó" és "rossz" anya vagy apa. Ez azonban mindenkinek mást jelent. Anya vagy apa végeredményben bárki lehet. Ám valójában azt nevezzük szülőnek, aki neveli a gyereket. És ebben a nevelésben benne foglaltatik a sok öröm, puszi, ölelés, szeretet - ahogy az is, hogy gondoskodni kell a gyerekről, vigyázni kell rá és virrasztani vele, ha beteg. Vigasztalni, ha baja van, és még sorolhatnánk.

Aki nincs ott, az nem vesz részt a gyerek nevelésében sem fizikálisan, sem lelkileg. Ergo ő az én olvasatomban nem valódi szülő. Aki nem kel, fekszik, tanul, játszik a gyerekkel folyamatosan nap nap után, az nem neveli.

Ebből persze aztán gyakran adódnak olyan problémák, hogy a távol lévő fél mégis bírálja azt, aki ezeket a feladatokat végzi. Beleszól, és osztja az észt, mindezt úgy, hogy alapjáraton halvány dunsztja sincs semmiről.

Persze ezzel nem azt mondom, hogy minden "hétvégi anyuka/apuka" szarik a gyerekére, és kívülről osztják az észt annak, aki igyekszik helytállni a mindennapokban. Én most azokra a férfiakra és nőkre gondolok, akik saját akaratuknál/döntésüknél fogva nem vesznek részt a gyermekük nevelésében - de beledumálni azt nagyon tudnak.

Sok esetben nem is kell elvált szülőknek lenni ahhoz, hogy ez a helyzet kialakuljon: számos olyan családról hallani, ahol a felek együtt élnek, de az egyik szülő szinte alig van otthon és látványosan kihúzza magát a tennivalók alól. Ám a nagy átlagot tekintve talán kijelenthetjük, hogy ez a szituáció legtöbbször az elvált szülőket érinti.

Forrás: Shutterstock

Aki nincs állandóan jelen, az a legtöbb esetben egy olyan anya, avagy apa, aki egy-két-három hetente elviszi a kölyköt ide-oda - egyébként pedig a munkája, a társasági élete, az aktuális párja, meg úgy a saját komplett kis élete tölti ki a mindennapjait.

Alapvetően keveset foglalkozik azzal, hogy a saját picinyke része hogyan birkózik meg az élettel - a másik szülővel karöltve. Valahogy mindig természetes - pedig nem kellene így lennie -, hogy az a szülő, aki a gyerekkel van, így vagy úgy, de mindent megold.

Kivétel ez alól az az eset, amikor a felek úgy tudnak együttműködni, hogy például a közös felügyelet valóban a szó szoros értelemben közös. De ez nagy általánosságban inkább nem működik, mint igen - mert jellemzően az egyik félnek mindig duplán be kell dobnia magát. Hiszen a másik szülő - abból fakadóan, hogy már nem él egy fedél alatt az egykori családjával - a gyerekneveléshez köthető felelősségvállalás alól is kivonja magát.

Mit csinálj, ha te is egy ilyen mókuskerékben élsz?

Bizonyos vélemények szerint annak a szülőnek, aki a gyerekkel él, érdemes "kegyes hazugságokat" mondania a távolmaradó szülő védelmében - még akkor is, ha ezt normál esetben nem tenné. Tüntesse fel jobb színben, hiszen ha már nincs ott, legalább a távolban tündököljön. És mindegy, hogy azért nincs, mert valamilyen valós nehézség miatt így alakult, vagy mert mondjuk, egy seggfej, és nem is akar ott lenni - a gyerek békéje érdekében érdemes valami szépet hazudni.

Az egy dolog, hogy ne szidja a kölyöknek egyik a másikat indokolatlanul - de én úgy gondolom, hogy ne is hazudjon. Kezdek rájönni arra, hogy amikor azt halljuk: "az exem ellenem nevelte a gyerekünket, aki ezért nem akar találkozni" - nos, ezeknek a nagy része bazi nagy csúsztatás.

Persze van ilyen is. Nem mondom, hogy nincs. De az esetek nagy részében itt inkább arról van szó, hogy az a szülő, aki évekig tartotta a hátát a másik nemtörődömsége miatt, egyszer csak felhagyott a szépítő hazugságokkal. Miért is ne tenne így? Miért is ne lenne őszinte, és miért mondana kegyes hazugságokat? Hogy aztán amikor a gyerek rájön, hogy félrevezette - netán hazudott -, akkor ezt az arcába vágja, és úgy érezze, rá sem lehet számítani? Akkor mégis mit érezne? Kiben bízhatna?

Nem kell hazudni, hanem segíteni kell a feldolgozásban, és amikor eljön az idő, hagyni azt, hogy döntsön az életének erről a részéről. Jogot adni neki, hogy eldöntse, melyik szülőt milyen mélységig akarja befogadni az életébe - kötelesség és ráerőszakolás nélkül. Neki kell kialakítani a saját értékrendjét, hogy eldöntse, ki számít jó vagy rossz szülőnek a szemében.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?