Dilidokihoz menjek, mert naponta veszek egy pár cipőt?

Nagy levegőt vett, és egy szuszra elhadarta, hogy a héten két cipőt is vett, holott egyikre sincs szüksége. Próbálta viccel elütni a dolog élét, nevetve mondta, hogy már több mint 70 pár cipő figyel a szekrényében, az egyik ilyen alkalomra, a másik olyanra...

- Ezzel semmi baj nincs - veregette hátba Viki. És ekkor elszabadult a pokol. Emese akkorát csapott az asztalra, hogy azt hittük, menten kettétörik.

- Már hogyne lenne?! Nem arról van szó, hogy van otthon pár cipőm, hanem, hogy minden nap képes vagyok bemenni a boltba, és ha látok egy nekem tetsző darabot, nem hezitálok azon, hogy megvegyem-e, vagy mihez fogom egyáltalán felvenni.

Innentől ömlött belőle a szó. Tudtuk, hogy a férjével egy ideje hektikus a kapcsolatuk. Az viszont új infó volt, hogy a munkahelyén csak úgy tudták megtartani, hogy a fizetése 2/3-át kapja. Emiatt mindennaposak a veszekedések, és ehhez jön Emese vásárlási mániája. Mire kipanaszkodta magát, ömlött a könnye. Tanácstalanul néztünk egymásra: mit lehet ilyenkor mondani?

Vera félve említette meg: lehet, hogy ezzel kompenzál. Vagy bizonyítani akarja, hogy minden rendben van. A magam részéről én azt gondoltam, hogy menekülésnek használja a cipővásárlást. A csajok megoldások után kutatva törték a fejüket. Az első épkézláb javaslat az volt, hogy adjon el a cipőiből. Mégsem kéne mindjárt a pszichológusnál kezdeni, mert az is annyiba kerül óránként, mint egy-egy cipő.

Elmondtam, hogy úgy gondolom, a folyamatos vásárlással csak egyre jobban berántja magát egy spirálba, amivel egyre nagyobb bajba kerül. De Réka jól leszidott, mondván, nem nekem kell mindig a megmondóembernek lenni, és hogy megint túldrámázok egy kis problémát. Végül úgy távoztunk a törzshelyünkről, hogy egy hét múlva megvitatjuk az ötletünk eredményét.

A következő találkozó előtt Viki direkt megkért minket, hogy előbb érkezzünk, mint Emese. Mikor odaértünk, gondterhelten ecsetelte, hogy a hét közepén meglátogatta a barátnőnket, aki fájó mosollyal azt mondta, még egyet sem sikerült eladásra kiválasztania a cipők közül. Viki azonban határozottan kiparancsolta a szekrényből a kincseit, és kíméletlenül válogatásra kényszerítette. Ennek hatására felkerült jó pár darab az egyik internetes oldalra. Ezért rendelt minket még Emese előtt a kávézóba.

Hamar megtaláltuk a hirdetéseket és a hozzájuk tartozó leírást. Egyöntetűen bólogattunk, hogy jó szögből készültek a képek, és az árak is elég kedvezőek. De! Itt jött be a de... Azt is mindannyian láttuk, hogy a hirdetéseket sokan megnézték, egyik-másiknál kérdéseket is tettek fel, de nem voltak válaszok, pedig némelyik érdeklődés már több napja érkezett.

Idáig jutottunk, mikor Emese beállított egy lélegzetelállító piros tűsarkúban. Ági félve kérdezte meg, hogy mikori darab. Rossz kérdés volt, Mesi lesütötte a szemét, és elsírta magát. Tegnap vette. Vikiből kibukott a kérdés, hogy mi van a meghirdetett cipőkkel, miért nem válaszolt az érdeklődők kérdéseire. Mire ő olcsó kifogásokat gyártott, hogy a gyerek különórája miatt, a főzés és a munkahelyi káosz miatt még nem volt ideje válaszolni, de köszöni, ő is látta őket.

Nem bírtam tovább, elszakadt a cérna, és neki szegeztem a kérdést:

- Egyáltalán nem akarod eladni őket, ugye?

Nem nézett a szemembe, a válaszát is alig értettem, úgy suttogta:
- De, de, szeretném, ha elvinnék.

A beállt csendben tapintani lehetett a feszültséget. Vera mély levegőt vett és annyit mondott, miközben a barátnőnk kezébe nyomta a névjegykártyát:

- Tudtam, hogy ez lesz, ezért nem bíztam semmit a véletlenre. A város legjobb pszichológusa holnap fél 4-re vár. Nincs kifogás, nincs nyafogás. Megbeszéltem vele, az első pár alkalomra én is elkísérlek.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Fotó: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock