A mondatok nem egy lázadó kamasz, hanem egy nyolcvanöt éves asszony szájából hangzottak el, aki a hosszú, tartalmas élete ellenére ugyanolyan makacs és érzéketlen volt, mint fiatal korában. Semmi megértés vagy tolerancia nem volt benne, elvárta, hogy a világ alkalmazkodjon hozzá, nem pedig fordítva. Mindig volt véleménye, amit ki is mondott, és akarata, amit mindenkin keresztülvitt.
A fia házában kiabált, aki minden igyekezete ellenére sem tudott kilépni a "haszontalan gyerek, akivel örökösen csak a baj van" skatulyából. Igaz, hogy kiskorában gyakran rosszalkodott, tízévesen már cigizett, később elkötötte az apja autóját, sokszor kapott intőt. De az is igaz, hogy okos, mély érzésű fiú volt, akinek komoly oka volt arra, ahogyan viselkedett. Vérzett a lelke, mert folyton hiányt érzett. És nemcsak gyerekkorában, hanem azóta is - közel hatvan éve.
Tisztelte az anyját - mert ezt várták el tőle -, de soha nem érezte azt a bensőséges viszonyt, amit egy szülő-gyerek kapcsolatban kellett volna. Csak bizonytalanságot kapott biztonság helyett, távolságot közelség helyett, kemény szavakat kedvesség helyett. Folyton keresett, kutatott, de ő sem tudta, pontosan mit. Talán az elveszett gyerekkorát, vagy inkább az anyai szeretetet, amelyet nélkülöznie kellett?
Ezerszer nyelt, ahelyett, hogy beszélt volna, és még most, hatvan évesen is azt érezteti vele az anyja, hogy egy haszontalan, rossz gyerek. Úgy tűnt, ma jött el a napja annak, hogy egy nagyot kiáltson, és a szomorúsággal csordultig tele lévő lelke kicsit megkönnyebbülhessen:
- Soha nem értékeltél, és már nem is fogsz! Mindig úgy viselkedtél velem, mintha nem is akartál volna, csupán egy eszköz voltam ahhoz, hogy apámat megfogd magadnak! Aztán amikor sikerült, a sarokba hajítottál, mint egy felesleges tárgyat, amire már nincsen szükséged...
Az anyja tekintete semmit sem változott. Hallotta, amit a fia mondott, de ahogyan ötven évvel ezelőtt sem érintették meg a gyermeki könnyek, úgy most sem bántotta az, amit a felnőtt férfi mondott. Hiába látszott a fián, hogy ahelyett, hogy végre megkönnyebbült volna, inkább bűntudatot érzett. Mert félt, hogy megbántja azt a nőt, akinek mindig a törődésére, szeretetére szomjazott.
Láthatóan igaza volt abban, hogy sosem lesz elég jó az anyjának, sosem kapja meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna. Arra is rájött, hogy hiába mondta volna ki ezt húsz-harminc évvel ezelőtt, ugyanilyen reakciót váltott volna ki. A különbség csak annyi, hogy neki több ideje jutott volna arra, hogy mindezt feldolgozza.
Mert az öregasszonyban semmi nem változott. Továbbra is úgy gondolja, azt tesz, amit akar, és senki nem fogja neki előírni, hogyan éljen. Hiába szerette a fia, hiába ragaszkodott hozzá még így is, ha számára ez a kapcsolat nem sokat jelentett. Akiben pedig nincs meg a szeretet olyan mélysége, amely szülővé teszi, az soha nem fog azzá válni.
Nyitókép: Shutterstrock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.