Visszakérném az érzelmeket, amiket rád pazaroltam!

Fülledt meleg tódult be az ablakon, mégis vágyta maga köré a takarót, mert az legalább átölelte. Volt egy álma, de minden más lett. Csak némán nézte az üres képet, amit egykor olyan színesre festett a szíve és a remények.

Zongoraszó ütötte meg a fülét. A lágy, ütemes dallamok óvatosan csordultak be a lehúzott roló apró rései között. Nem tudta, honnan jön, ki játszik, de a figyelme csitította zokogását. Behunyta a szemét, és hallgatta, hiszen neki szóltak. Persze valójában biztosan nem, csak jó volt ezt hinnie. Aki játszott, talán épp olyan magányos volt, mint ő, és nem is tudta, hogy milyen gyógyír ez most neki. Úgy burkolózott a dallamokba, mintha csak ölelő karokba bújna, úgy fogadta be a ritmusokat, mint egy szerelmi vallomást. Neki szóltak. Igen, biztosan neki!

Egy idő után aztán a zongora is szívszaggató nyöszörgésben tört ki, amiben benne voltak egy vadidegen, arctalan ember érzései és gondolatai. Fájdalmasan kalimpált, mintha minél nagyobb zajt akarna csapni. Elnyomni a világ őrjítő sikoltását, a belső hangot, csak azt ne hallja! Menekült a zenébe a valóság elől, mások elől, önmaga elől... Akárcsak ő. Zaklatottan cikázott, mígnem hirtelen megfáradva, magából mindent kiadva, újra lágyan szólt a térben, a reményvesztettségben...

A tegnapot akarta, amikor még élesebben látott mindent. A holnapot vágyta, hogy az éj sötétje vigye magával a borús gondolatait, hiszen ez nem lehet a valóság. Csak egy lidérc tépi a lelkét. Az a szemtelen, hívatlan! De ő még többet akart adni, csókokat, törődést. Ugyanakkor vissza is akarta venni, amit eddig elajándékozott. Be akarta gyűjteni egy dobozba, elrejteni a szekrény mélyére, ahol a millió cipő mellett meg sem találja majd, és nem tudja már másnak adni. Soha többé. És ha közben a kezébe is férkőznek ezek a fránya érzelmek, sűrűn bocsánatot kér majd tőlük. Hiszen elcserélte őket hamis ígéretekre és szerelemre, eltitkolt múltra és soha el nem érkező jövőre.

Visszavenne türelmet, időt és minden áldozatot, amit érte hozott. Hiszen ezek most elesve hevernek a kudarc csatamezején, ahol a múlt démona sunyin hátba szúrta. Senki nem figyelmeztette, és ő nem nézett hátra, hiszen csak a jövőt látta. Beszélt ő már halkan, kiabált hangosan. Kérlelt szépen és csúnyán, bízva benne, hogy valamelyik eljut hozzá, de ő egyedül hagyta.

Most is, ahogy már többször is. Hagyta a hömpölygő gondolataiban, kérdések közt, miközben már számtalanszor majdnem belefulladt a kérdőjelek tengerébe. Ám most, ahogy a zongora is lassan elhallgatott, rá is csak a nyugalmas csend zuhant, miközben a meg nem hallott szavak kivérző hangja majdnem megölte....

Tóth Zsuzsa

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock