Örülnél, ha a szüleid akarnának kiházasítani?

A legtöbben felháborodnánk: hogy jut eszükbe, és hogy merészelnek korlátozni bennünket? Felnőttek vagyunk meg szabadok, és azt választjuk párunknak, akit akarunk. Ám én olyat is ismerek, aki hálás lenne egy ilyen lehetőségért.

Régen itthon is bevett szokás volt a fiatalkorú lányok kiházasítása. Persze nemcsak azért, hogy ne maradjon a család szégyenben, amiért senkinek sem kell a leány, hanem mert így lehetett plusz jövedelemhez vagy éppen státuszhoz jutni. Igaz, hogy gyakran a lány vitte a hozományt, de az is előfordult, hogy a fiús család mondhatni megvette az arát.

Ma itthon már elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a szüleink beleszóljanak abba, kivel éljük az életünket. Viszont nemrég beszélgettem Peti barátommal, és persze felmerült a szokásos téma: hogy áll éppen a nőkkel? Nemrég múlt negyven, de nem talál magának barátnőt - sőt, most már inkább feleséget -, és egyre csak azon aggódik, hogy örökké agglegény marad. Kapcsolatból kapcsolatba vándorol, illetve már egy ideje a kapcsolatig sem jut el, csak randizik.

Na, ő például hálás lenne, ha az anyja kiházasítaná. Az egyik oka az, hogy belefáradt a párkeresésbe. Nem tartja magát válogatósnak, de hozzáteszi, hogy azért akárki nem lenne jó. Viszont valóban nincsenek nagy igényei. Ő már egy feleségre hajt, aki rövid időn belül a gyermeke anyjává avanzsálódna. Az már csak hab a tortán, hogy elege van a párkapcsolati játszmákból, meg hogy a randik is egyre inkább színjátszásnak tűnnek.

Ebből van elege Petinek, a macska-egér játékokból, a fűzögetésből, a hazugságokból, hogy folyton próbál egyre jobb és jobb lenni - de szemmel láthatóan senki sem értékeli. Ha spirituális lenne, már azon is eltöprengett volna, hogy átok ül rajta, és ezért van az, hogy minden ígéretesnek tűnő partnerről kiderül, hogy nagyon gáz. De mivel nem hisz az ilyesmiben, így magában, illetve a nőkben keresi az okot.

Ezért is örülne annak, ha végre valaki levenné róla a terhet. Ha akár a szülei holnap azt mondanák: íme, fiam, ő itt Bianka, a menyasszonyod. Nem kellene többé amiatt paráznia, lesz-e felesége vagy sem. Nem kellene a megismerkedéssel, az udvarlással szórakoznia, mert az a nő már a felesége lenne.

Korábban is előfordult az ilyesmi az elrendezett házasságoknál, hogy a szerelem csak később jött meg. Ha megjött. Hogyha meg nem, annyi baj legyen, attól még megvan a biztonság érzete, a feleség, a gyerek, minden, amire vágyott és amitől jobban érzi magát. Talán neki ez a tudat már fontosabb, mint maga az asszony, a szerelem, a szeretet. Hogy meg tudjon nyugodni, nincs vele semmi baj, és a társadalom se nézzen rá ferde szemmel.

Nekem ez elképzelhetetlen lenne. Hogy összejöjjek, majd lefeküdjek valakivel, akit nem is - vagy alig - ismerek, és még csak nem is szeretem. Meg merem kockáztatni, ha én lennék annyira kétségbeesve, mint Peti, akkor sem hajlanék rá. Mert rendben van, talán jó fejek lennének a szüleim, és igyekeznének hozzám illő párt találni - bár általában a szülők e téren mindig más elképzelésük van -, és mondjuk, nem kapnék rögtön agybajt a vőlegényemtől.

Értem én, hogy a randizás fárasztó és sokszor lélekölő. Meg hogy az elrendezett házasság akár jól is elsülhet. Ha meg rosszul, akkor szidhatom a szüleimet, hogy elcseszték az életemet. Ám jobb vállalni a felelősséget és a saját magunk életét tolni el - ha így alakulna. Talán Petire ezután vár még valaki, nem kellene feladnia, hogy megtalálja a párját.

Persze nem is szabad rágörcsölnie. De ha már úgy hozta az élet, hogy dönthetünk afelől, ki legyen a párunk, élnünk kell ezzel a lehetőséggel, mert így van a legtöbb esélye annak, hogy boldogok legyünk. Utána az kísértené az embert, mi lett volna akkor, ha mégiscsak én választok magamnak partnert...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock