Csak ülök az ágyon szemüvegben, laptoppal az ölemben, a fülemben zenével. Vannak ötleteim, gondolataim - titkosak is. Ki kéne rúgnom a ház oldalát, de csak toporgok odabent...
Szeretnék írni. A felállásról. Az ezerszer is újrakezdésről. Az erőről. A női princípiumról. Az érzelmekről. A titkosakról.. hogy mire is jók ezek a semmirevalók. Mert csak bonyolítják az életünket, de léteznek - nem megszüntethetőek, csak elnyomhatóak.
Van odabent valaki, aki hallatni akarja a hangját, de a konvenciók, a helyzetek és a körülöttünk lévő emberek nem engedik. Sőt, talán önmagunk sem engedjük meg magunknak, hogy szétrúgjuk azt a bizonyos falat. Mégis... Ha a felállásról írnék, akkor hagynám, hogy az a valaki odabent elmesélje, hogy hányszor, de hányszor kezdte újra.
Kívülről rúgták, belül önmagát ostorozta az elkövetett hibái miatt, mégsem emelte fel a kezét, hogy remegő ujjal rámutasson arra, akinek részben köszönhette, hogy a padlóra került. Mert minek már a hibáztatás? A padló attól nem lesz kevésbé kemény, és a rúgások sem kíméletesebbek...
De nem is erről írnék... hanem arról, hogy miféle belső erő mozgósul, miféle, honnan eredeztethető túlélési kényszer segít ilyenkor összeszedni minden erőnket a felálláshoz. Mint amikor az anya szüli a gyermekét, és ha úgy érzi, már nem bírja a fájdalmat, már nincs ereje még egyet nyomni, egyszer csak valahonnan felszakad valami ősi erő. Kitágítja a tüdőt, vért pumpál az izmokba és energiát ad az utolsó nyomáshoz.
Ilyenkor megszűnünk létezni, és egy pillanat alatt átadjuk a helyet az újnak, az új embernek, majd romjainkból szüljük meg magunkat újra - abban a "belehalok" pillanatban lesz új életünk. Sok-sok belehalok pillanatból éledünk fel főnixként, mert bekapcsol a túlélő üzemmód: egyenesedik a gerinc, beszívjuk a ki tudja, honnan jövő energiát, és megint lesz erő mindenhez - felnevelni, gondozni, táplálni egy gyermeket, vagy épp előrelépni.
Új ötleteket kanalazunk össze az élethez, tervek fogalmazódnak meg a fejünkben, amelyek újabb energiát adnak, és - bár bicegve, vagy olykor mankóra támaszkodva - megyünk tovább. Minden lépésnél érezzük a sajgó sebeinket, mégis előre lendül a lábunk. És ez a fontos. Az irány. Hogy a tekintetünket a távoli horizontra szegezzük, ahol életünk folytatásának filmjét vetítik - és megyünk, hogy megélhessük.
Talán újabb pofáraesésekkel tarkított ez az út. Lehet, hogy olykor le kell hajolnunk, energiát kell fektetnünk abba, hogy benézzünk minden bokor alá, mert a jó dolgok néha nem láthatóak, csak ha hajlandóak vagyunk tenni azért, hogy észrevegyük.
Talán ezt írnám a felállásról. De csak ülök az ágyon szemüvegben, laptoppal az ölemben, a fülemben zenével, és elárasztanak a titkos gondolatok. Ki kéne rúgnom a ház oldalát, de csak toporgok odabent...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
