Titokban házasodtunk össze - meg is utáltak érte a rokonok!

Egy fehér alkalmi ruha volt rajtam, és nem hiányzott, hogy habcsókos menyasszonyi ruhát viseljek. Ami meg pláne nem hiányzott, az a mögöttem lihegő vendégsereg, aminek a tagjai arra várnak, hogy kimondjuk a boldogító igent, és végre zabáljanak egy jót.

Ráadásul ez még a kisebbik probléma volt. Elvárták, hogy a távoli rokonokat is meghívjuk. Minimum nyolcvan fő lett volna jelen, a kiterjedt baráti körünkkel együtt. Volt rá félretett pénzünk, és bár a szüleink is adtak volna, nem akartuk elfogadni. Ez a mi esküvőnk, nekünk kell állni. Mégis zavart minket, hogy csilliókat készülünk kidobni az ablakon, csak azért, hogy meglegyen a látszat, a puccparádé, hogy mindenkit megetessünk, megitassunk. Abból a pénzből vígan elmehetnénk egy kéthetes nászútra Balira vagy bárhova.

Mindennek a tetejében a tömeg gondolata is irritáló volt, hogy annyian leszünk, mint az oroszok. Elvárják, hogy szerepeljünk, és nem is egymással, hanem velük foglalkozzunk. Akárhányszor eszünkbe jutott, csak húztuk a szánkat. Közben a család egyre azt kérdezte: "Na, mikorra tűztétek ki a napot?" Végül annyira elszakadt a cérna, hogy úgy döntöttünk: titokban házasodunk.

Macskajajos, hetedhét országra szóló lagzi nélkül. Időpontot választottunk, beadtuk a kérvényt, három hónappal később pedig megjelentünk Szegeden a húgommal és a férjem legjobb barátjával. Megvolt az esküvő, a legnagyobb boldogságban és meghittségben. Tényleg az volt életem eddigi legcsodásabb napja. Mindketten biztosak vagyunk abban, hogy ez nem így lett volna, ha vállaljuk a nagy felhajtást...

Eleinte nagyon bátrak voltunk, hogy teszünk a családra, majd lesz, ami lesz. Ám az esküvő utáni napokban felmerült a kérdés: hogyan mondjuk meg? Mit fognak szólni? Megfordult a fejünkben, hogy felteszünk egy képet Facebookra, és így legalább egyszerre tudunk le mindenkit, de rájöttünk, hogy az kissé érzéketlen lenne, és még jobban megharagudnának.

Ledöbbentek. Olyan arcot vágtak, mintha valaki meghalt volna. Először nem akarták elhinni, de mikor eljutott a tudatukig, hogy nem fog előugrani a műsorvezető hangos kiáltással, hogy "csak átverés volt", azonnal jött a hideg zuhany. Mit képzeltük, hogy meg sem hívtuk őket? Hogy merészeltük kihagyni a családot? Hát milyen önző, érzéketlen gyerekek vagyunk?! Anyáink sírtak, a férjem apja dühöngött. Alig volt pár ember, aki szívből gratulált, és így is örült a boldogságunknak.

Aztán megindult a vad veszekedés a két párt között. Ott ültünk majdnem huszonöten az asztalnál, és a többiek hol egymással, hol velünk vitatkoztak. Közben néha magunkba tömtünk egy szelet sült bordát, rántott húst, vagy ami éppen elérhető közelségben volt. Egyesek úgy vedelték a töményet, mintha azzal kitörölhetnék az emlékezetükből a hallottakat. Borzalmas délután volt, de azt hittük, túl leszünk rajta és megbocsátanak.

Megintcsak tévedtünk. Majdnem egy év telt el azóta, és még mindig fasírt van - főleg a szülőkkel. De könyörgöm, miért? Hát nem a mi boldogságunk számít? A mi életünk, miért ne házasodhatnánk úgy, ahogy szeretnénk? Miért kellene maradéktalanul megfelelni a családnak? Lehet, előbb megbocsátották volna, ha gyilkosságot követünk el, mintsem, hogy kihagytuk őket életünk legszebb napjából.

Bár ez kissé beárnyékolja az örömünket, de igazán nem veheti el. Egyszer igenis az volt, amit mi akartunk. Nekünk ez volt az álomesküvő.

Tündi történetét Balogh Orsolya jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock