Anyám halotti ágyánál mindent átértékeltem!

A lepedő ugyanis az anyját takarta. Az édesanyját, akinek az életét köszönheti, és aki olyan sok éven keresztül mindig mellette állt. Most pedig ő áll itt, és neki kellene erősnek lennie. Ám nem tud, nem képes rá. Már nincs az az ember, aki azt mondhatná: "Légy erős, semmi baj, majd együtt megoldjuk! Rám mindig számíthatsz." Aki ezt megtehetné, élettelenül fekszik előtte a kórházi ágyon, és bár csak egy vékony lepel választja el tőle, mégis fényévnyi a távolság kettejük között.

A férfi magát siratta, mint ahogyan azt a legtöbben tesszük ilyenkor. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy ami eddig természetes volt, és amit az anyja jelentett neki, az nincs többé. A közös vasárnapi ebédek, a beszélgetések és minden más a múlté. Az a lepedő volt most számára a határvonal élet és halál között. Úgy gondolta, hogy amíg nem néz alá, talán nem is igaz, amit mondtak. Hogyan is lehetne az? Hiszen nem halhat meg az az ember, aki olyan sokat jelent neki!

Hogyan lehet ép ésszel felfogni, hogy valaki nincs többé?! A nemlétezés az emberi agy számára értelmezhetetlen fogalom. Nem, ez nem is ő. Csak a porhüvelye, amit mindannyian kölcsönkapunk a Teremtőtől, amikor erre a világra születünk. Ő már odafent van, vigasztalta magát, pedig nem hitt a túlvilágban. Most mégis csak ebbe tudott kapaszkodni: hogy az anyja már fentről tekint le rá, és ha ő bármikor felnéz az égre, elmondhatja neki, mit érez. Mert az nem lehet, hogy a köztük lévő kapcsolat örökre megszűnjön. Csak állt ott némán, és nem tudta, mit kellene tennie.

Össze volt zavarodva. Remélte, hogy az anyja békében ment el, és nem szenvedett. Fájdalmas volt belegondolnia, hogy esetleg vele is megtörtént, amit egy hasonlóan rossz állapotú, utolsó stádiumú asszonnyal látott a kórházban. Az alig magánál lévő, hatalmas fájdalmakkal küzdő nőbe az ápolónő durván diktálta volna bele a pépesített ételt. "Nyissa már ki a száját! Nagyobbra nem tudja kinyitni?" - mondta emelt hangon. Durván a nő szájához nyomta a kanalat, aztán "Nekem erre nincs időm!" megjegyzéssel otthagyta...

Amikor az a szörnyű telefonhívás érkezett, csak arra tudott gondolni: reméli, hogy az anyjával nem voltak ennyire nyersek, és az utolsó óráiban több emberséget tanúsítottak iránta. Bízott benne, hogy nem az a nővér volt szolgálatban, aki olyan türelmetlenül viselkedett. Tudta, hogy az anyja szenvedett és hatalmas fájdalmai voltak, ő azonban úgy akart emlékezni rá, ahogy életében látta: mosolygósnak, egészségesnek, életvidámnak. Máshogy nem tudott megbirkózni a megváltoztathatatlannal.

Így továbbra is csak állt és szuggerálta a lepedőt, majd anélkül ment el, hogy a lepel alá nézett volna. Kilépett az utcára, megállt, és felnézett az égre: "Szervusz, édesanyám! Nekem te nem haltál meg. Mindig velem leszel."

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock