Csodáltam bennük azt a drámaiságot, amivel úgy gondoltam, hogy mindig valami újat tudnak mutatni magukból, amivel folyamatosan fenntartják a partnerük érdeklődését. De közben azt is éreztem, hogy én mégsem vagyok ilyen. Már eleve, amióta az eszemet tudom, utáltam a vitákat, és sosem voltam képes igazi drámai nő lenni egyetlen férfival sem.
Ezért úgy éreztem, hogy senkinek nem is fogom tudni megadni azt a szenvedélyt, azt a folyamatos izzást, amiről meg voltam győződve, hogy egy kapcsolat fenntartásához kell. Bizonytalan voltam magamban, féltem attól, hogy nem vagyok elég izgalmas, nem vagyok elég érdekes, hogy unalmas, kevés vagyok, hiányzik belőlem az a plusz, amivel meg lehet fogni, vagy legalábbis meg lehet tartani egy férfit. Igen, így éreztem...
Ennek ellenére mégsem kötöttem kompromisszumokat az életben, nem kezdtem kisded játékokba férfiakkal, akiken kifejleszthettem volna a drámai nő tökéletes karakterét. Ehelyett inkább próbáltam elfogadni, hogy nekem nem ezt a szerepet dobta a gép és a saját adottságaimmal érvényesülni a "húspiacon" - több-kevesebb sikerrel...
Így utólag visszagondolva, csodálatos évek voltak ezek, most már semmiért nem adnám azokat a találkozásokat, azokat a férfiakat, akikkel úgy beszélgethettem, hogy nem játszottam soha a megközelíthetetlent, nem toltam a képükbe azt, hogy én vagyok a nagybetűs Nő. Ők segítettek abban, hogy megtanuljam becsülni magam, meglátni a jó oldalát annak, amilyen vagyok. Mert igenis vonzó tud lenni egy olyan lány is, aki nem drámakirálynő, sőt!
Az évek múltán, ahogy kezdtem megélni a saját történeteimet - és ahogy megélem ma is a párkapcsolatomat -, rájöttem valamire: talán túlságosan is nagy jelentőséget tulajdonítottam valaminek, ami nem én vagyok. Nem vagyok drámai nő, és nem is leszek soha - ez van. Nem fog rám senki úgy tekinteni, mint a végzet asszonyára - na, és akkor mi van? Most már mindez nem érdekel, nem akarok másmilyen lenni, mint amilyen vagyok.
Sőt, egyre biztosabban tudom, érzem, hogy a legfontosabb dolog egy párkapcsolatban - és az életben is -, hogy önmagunk tudjunk lenni. Teljesen mindegy, hogy ez valakinek a vitákat, a szenvedélyt, vagy éppen valami mást jelent. Mert ha önazonosan létezünk az adott kapcsolatban, akkor már azon sem fogunk gondolkodni, hogy vajon hiányzik-e belőlünk valami.
Ha pedig ki vagyunk békülve magunkkal, könnyebben elfogadjuk azt is, aki mellettünk van, és így válik önmagunk elfogadása végső soron a kapcsolatunk javára is. Én szerencsés vagyok, mert megtaláltam azt az embert, akinek pontosan arra van szüksége, amilyen én vagyok, amit én tudok beletenni egy kapcsolatba. Ez így tökéletes, ettől jó, hogy merjük vállalni önmagunkat. Nem vagyunk se többek, se kevesebbnek másoknál - attól még nem éljük meg kevésbé intenzíven a szerelmet vagy a mindennapokat, hogy nincs dráma. Mert van olyan párkapcsolat, amiben pontosan ez adja azt a bizonyos izzást...
Ábrahám Niki
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.