Hazudd, hogy nem tudnál élni nélkülem!

Tudod, örülnöm kellene, hogy ilyen érett férfi van mellettem, aki az életét és a jókedvét nem nőktől és kapcsolatoktól teszi függővé, hanem önmagától. De ember vagyok, aki néha önző, ezért nem estek jól a szavaid. Vagy talán azok könnyedsége? Amik olyan egyszerűen suhantak, mint ahogy a mennyországban ezer színes, csoda hangú madár szárnyalna. Gondtalanul, boldogan...

Ismersz, nem szeretek vásárolni. Ám ha vége lenne a kapcsolatunknak, a nyakamba venném a várost, az országot, talán még határon túlra is elmennék. Felkutatnék minden létező cipőboltot, órákon, ha kell, napokon, heteken át csak cipőket próbálnék. Edzőcipőt, balerinát, csillogó magassarkút. Még talán Hamupipőkének is írnék az Instán, hogy bizniszeljük el az üvegcipellőjét. Meg akarnám találni a legszebb és legkényelmesebb topánkát, hogy utánad olyan könnyedén lépdelhessek benne az életben, amilyen könnyedén a te szavaid csengtek.

Miért nem tudtál hazudni egy kicsit?! Avagy nagyot...

Miért nem tudtad azt hazudni, hogy számtalan gyötrelmes éjjeled lenne utánam, hiszen nem tudod már mással elképzelni az életed, csak velem? Miért nem hazudtad azt, hogy a színek és az ízek megkopnának, és az életed már nem lenne olyan, ha többé nem ölelnélek? Miért nem hazudtad, hogy annyira szeretsz, hogy a levegő elfogyna a csókom nélkül, és nem tudnál létezni tovább, mert örökre a részeddé váltam, és én már hozzád tartozom?

Persze csak nem bírtam ki, és megkérdeztem: még csak szomorú sem lennél?! Szánt szándékkal, akarattal kényszerítettelek hazugságra, mert a fülem, a szívem és minden porcikám azt akarta hallani, hogy annak a férfinak, akit szeretek, a bánat lenne a társa utánam. Azon kívül semmi és senki más már ebben az életben! Az emlékemmel kelnél, azzal feküdnél, és a hiányérzet addig üldözne, zaklatna, amíg meg nem keresnél - legyek a világ bármely szegletén...

De ott lenne felelősség a kapcsolatban? Ott lenne elhatározás, lehetőség, hogy életetek végéig egymás társai legyetek? Akarnátok ezért dolgozni? Vagy csak a pillanatnyi múló szerelem lenne, amit jó megélni, amiben akkor, ott jó elmerülni, de igazából az sem baj, ha nincs...?

Talán igazad van. Talán, ha egyszer egy reggel nélküled érne, az is csak olyan lenne, mint az a bizonyos új cipő. Eleinte széttöri a lábad. Húsba vágóan fáj itt-ott, tapaszt raksz rá, aztán ahogy a lábunk hozzászokik, az új szerzemény pedig idomul, úgy a lelkünk is idomulna az egyedülléthez. Végül egy nap, ahogy beleugrunk a már kényelmes lábbelibe, úgy ugornánk mi is bele az életbe. Egymás nélkül, egyedül... vagy éppen mással, és már nem fájna.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock