Én tőled akartam gyereket, de te már csak a gondolattól is rettegtél

Pedig én voltam ez a nő. Ez a pasi csak engem akart. Nekem udvarolt, értem akart élni. Az összes barátnőm azt mondta, hogy én vagyok a legszerencsésebb csaj a világon. Az voltam. Tudom. Már-már szégyelltem magam, hogy nekem ennyire bejött az élet.

Egymásra bíztuk az összes titkunk. Volt néhány dolog az életemben, amit talán még magam előtt is szégyelltem - ezért is volt hihetetlen, hogy még ezekről is tudtam beszélni vele. Őt sajnos gyerekkorában jól megrángatta az élet, anyukája alkoholista volt, aki ritka, józan pillanataiban félelmetes szeretetrohamokkal kompenzálta az érzelmi adósságát. Vagy épp a rettegést, a fájdalmat, amit okozott: hogy náluk soha nem volt ünnep, és hogy az apja tekintetéből - aki gondoskodott róluk -, örökre kialudt a fény.

Egyszer a párom magához húzott és azt mondta: "Jó neked, hogy normális családod van. Nem is tudod, mit jelent úgy felnőni, hogy attól rettegsz mikor kerülsz állami gondozásba - mert ha apád nem bírja tovább, az anyádtól biztosan elvesznek. Hogy mit jelent mindig azt figyelned az anyád tekintetében, hogy ő van-e ott, vagy valamelyik démonja, akit csak a mérhetetlen mennyiségű alkohol képes kielégíteni valamennyire.

Amilyen az esküvőnk volt, olyan lett az életünk is. Néha, tényleg csak néha éreztem, hogy még én sem vagyok elég ahhoz, hogy örökre begyógyuljanak a sebei. Szorongásait saját kudarcként fogtam fel, és ez volt az egyetlen, ami miatt néha összecsaptunk. Ilyenkor azt mondta, hogy túl erőszakosan akarom megszüntetni benne a múltját és azt mondta: higgyem el, ez azért van, mert én burokban nőttem fel és bárhogy is próbálom, nem érthetem meg, hogy mit érez.

Ez nagyon bántott. Mintha ezzel azt mondta volna, hogy mégsem illünk össze. Aztán összebújtunk és megint rendben volt minden. Olyankor úgy éreztem, hülye vagyok, és semmi okom a bánatra. Szégyelltem magam emiatt. De valahogy mégis elmentünk egymás mellett.

Egyik este azt mondta, mégsem szeretne gyereket, mert mi lesz, ha történik velünk valami - vagy a világgal, és a gyerekünk egyedül marad, kiszolgáltatva. Az "Ugyanmár, mi történne? Ha mások is így gondolkodnának, egy gyerek sem születne és kihalna az emberiség!" kezdetű monológjaimra úgy nézett, mintha valami felelőtlen képződmény lennék, akinek fogalma sincs az élet valódiságáról. Aki nem is tudja, mekkora szerencséje van, de ez a szerencse egyáltalán nem törvényszerű és semmiképpen nem jár alanyi jogon.

Lépésről lépésre távolodtunk el egymástól. Egyszer csak azt éreztem, hogy a szexnek semmi értelme. Ha nem akarunk gyereket, akkor mire ez az egész. Hű, de sokat tudnék erről mesélni. Az apró ellépésekről, az időnkénti visszatalálásokról, a könyörgéseimről, hogy vállaljunk gyereket, a kivert kutya tekintetéről, ahogyan ilyenkor reagált. A sétáinkról, amikor elsírtam magam, ha láttam egy kisgyereket és ezt személyes támadásnak vette (mert azt hitte, csak manipulálni próbálom). Az anyja iránti gyűlöletemről, amiért ezt a csodálatos embert tönkretette és ezáltal tulajdonképpen engem is.

Egyik éjszaka átöleltem, és valahogy visszatértek a szívembe a régi fogadalmaim. Amit neki tettem. Hogy vigyázni fogok rá. Megértettem, hogy tulajdonképpen az anyja hiányát akartam pótolni. Rájöttem, lehet, hogy ez a baj. És ha nem is tudatosan, de talán ezért is fél annyira a gyerekvállalástól. Hogy nekem lesz "még egy gyerekem", és nem nekünk lesz egy gyermekünk.

Tegnap délután már harmadik alkalommal voltunk párterápián. Igen, mert nem egyszerűen arról van szó, hogy segítség kell neki a múltja feldolgozásához. Persze arról is. De most közös gyógyulásra és megértésre is szükségünk van. Úgy tűnik ígéretesek vagyunk.

Helga történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock