Nem sokkal később pedig a nagymamám mosolya. A dédim simogatása. A nagynéném puszija, és az anyukám biztonságot adó, mindenen átemelő szeretete. Megérkeztünk egy puha, meleg fészekbe. Egy nagyvárosból egy kis falu csendességébe. A csendbe, ahol mégis rengeteg szépséges hang volt.
Ezermeséjű dédim, Piróka mama hirtelen megtalálta élete értelmét: engem. Azt, hogy megoszthatja velem a lelkében élő hangokat, amelyek egy-egy szépséges mesehős szájából szólaltak meg.
Egyszerű parasztasszony volt, békében a természettel, az élettel. Az élettel, mely nem kímélte - én mégis csak a derűjére emlékszem. A mesék pedig csak jöttek, ki tudja honnan, milyen messzeségből, hány életen át utaztak, hogy elérkezzenek hozzánk, abba a kis szobába, ahol a délután kettőnké volt. Hőseik különleges vendégként látogattak meg minket, és a mesék hangján sokat tanítottak nekem az életről.
Nagymamám varrónő volt. Már egészen korán segíteni tudtam neki egy-egy egyszerűbb munkában. Mennyi titkot rejtett egy-egy ruha! Mennyi örömet és bánatot hoztak oda, abba a csöpp kis szobába a nők! Mennyire nagy élmény volt, hogy osztoztunk mindenben! Őszintén. Természetes volt, hogy megőrizzük a titkokat, hogy a kuncsaftokra nem mondhatunk semmi rosszat, mert tiszteljük mindenki életét.
Az én drága nagyim csodásan főzött és sütött is. A friss, forró vaníliakrém például nagyon nehezen jutott el a süteményig, úgy keringtem körülötte, mint valami zsákmányra leső kis állat, aki nem bír ellenállni a kísértésnek. Senkit nem láttam keményebben dolgozni, mint őt. Mégis természetes volt, hogy ha azt szeretném, hazamehetek délben az oviból, mert semmiképpen nem vagyok teher.
Anyukám komoly munkakörben dolgozott, nagy felelősséggel. Az élet egyébként sem volt semmilyen szempontból könnyű. Mégis az, hogy valahogy mindenki osztozott a másik sorsában, átírta még a fájdalmakat is. Már gyerekkoromban is rajongásig szerettem az én gyönyörű anyukámat, és a nagymamámmal való kapcsolatából láttam, mit jelent számítani valakire. Tudni, hogy a másik minden módon melletted van. Megfellebbezhetetlenül.
Nincs kicentizett "adok-kapok". Csak az élet, amelyben van, aki anya, van, aki nagymama, van, aki testvér vagy gyerek. Itt láttam és tanultam meg egy életre azt is, hogy testvérnek lenni az egyik legönzetlenebb és legfontosabb kapcsolódás lehet.
Ebbe a létbe csöppent be egyszer csak a nevelőapám, és születtek a testvéreim. A világ pedig még kerekebb lett. Szerencsés gyerek voltam, természetes módon láttam és tapasztaltam meg, hogy mit jelent a család. Mit jelent méltósággal megöregedni, újrakezdeni, tisztelni, elfogadni, részt venni. Mi az, amikor az utolsó falatot nem vesszük ki a tálból, mert tartogatjuk valaki másnak, akinek épp akkor arra van szüksége, hogy a legfinomabbat kapja. Mit jelent hinni a másikban, mit adnak a felfénylő tekintetek, amelyek csak neked szólnak
Mit jelent, hogy úgy vagy a legfontosabb, hogy van más is, aki a legfontosabb - és ez így van jól. Mert kivételes figyelemre vágyunk mindannyian, és abban is osztozhatunk, hiszen a szeretet bizony osztódással gyarapodik, így igazán nincs mitől félni: nekem, neked és a másiknak is jut belőle.
Szóval szerencsés gyerek voltam. Együtt léteztem több generációval. Sokfajta illatát, ölelését - és persze fájdalmát - ismerem az életnek. Végtelen hála van a szívemben ezért. Mert sok ember sorsában látom, hogy mennyi félelmet, szorongást, elutasítást, hiányt, néha úgy tűnik, begyógyíthatatlan sebeket hurcolnak magukban a gyerekkorukból. Félnek, hogy nem lesznek képesek szeretni, mert őket nem szerették.
Hatalmas dolog, ha egy család ölelésében növünk fel, de persze nem kevésbé értékes az élet akkor sem, ha valami miatt nem így történt. Látok csodás anyákat, akiket gyermekkorukban valami miatt nem tudtak úgy szeretni, ahogyan az természetes lett volna, ők mégis képesek erre. Apákat, akik nélkülözték az apai mintát, mégis valódi apák, teli szeretettel. És persze olyanokat is látok, akik szeretnék jól csinálni, de valami miatt nem megy.
Annak megtapasztalása és megértése, hogy az életem egy áldás, egy valódi család ajándéka volt. Ma másképpen modelleződik az élet. Talán nehezebb, félelmetesebb, bonyolultabb.
Kevesebb az ezermeséjű dédi, a szépséges , fehér hajú és nagyon ráncos arcú nagymama, és még kevesebb a kicsit bogaras, ám minden játékban partner nagypapa. Ám egy dolog nem változott. Most is ugyanazt szeretnénk mindannyian: azt a kivételes figyelmet. Tudni, hogy az életünk nem teher, hanem áldás.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.