A magánéletemet az utóbbi időben leginkább egy katasztrófa sújtotta övezethez tudnám hasonlítani, ahol szétégett vágyak és összetört álmok hevernek szanaszét. Tavaly nyáron megismerkedtem egy sármos forgatókönyvíróval. Minden tökéletes volt, a kémia is működött köztünk, de ahogy egyre komolyabban kezdtünk beszélni a jövőről, rájött, hogy mégsem akar engem.
Mindezt hűvös tárgyilagossággal közölte, két nappal az olaszországi vakációnk előtt. Kiborultam. Úgy éreztem magam, mint akit kilöktek egy tízemeletes ház tetejéről. Nagy nehezen, minden erőmet összeszedve kimásztam a gödörből, és újra elkezdtem hinni a szerelemben.
Év végén, a karácsonyi buliban összejöttem a kollégámmal. Nem igazán volt az esetem, de olyan kitartóan próbálkozott, hogy végül adtam neki egy esélyt. Eleinte jókat szexeltünk, aztán később ritkulni kezdtek az együttlétek, mert mindig elő tudott rántani valami hülye kifogást. Máig emlékszem arra az ominózus estére, amikor azt mondta, hogy hanyagoljuk az orált, mert nem szereti.
Ez a kijelentés hidegzuhanyként ért. Képtelen voltam megszólalni, csak az járt a fejemben, hogy egy rusnya, dagadt tehén vagyok, aki már ahhoz sem elég jó, hogy... Képtelen voltam túllépni azon az érzésen, hogy nőként kudarcot vallottam, ami aztán a szakításunkhoz vezetett.
Egy jó ideig senkivel sem akartam ismerkedni, úgy éreztem, elég volt a férfiakból, majd visszatértem a Tinderre, ahol néhány nap alatt a maradék önbizalmam is elpárolgott. Sokat sírtam esténként, és a fejemben egyre hangosabban zakatoltak a gondolatok: "Nem vagyok elég jó, hibáztam." "Miért nem kellek senkinek?" "Örökre egyedül maradok." Végül szakemberhez fordultam, mert a szorongásaim olyan szinten eluralkodtak rajtam, hogy már nem tudtam kontrollálni őket.
Az elmúlt hónapok a változásról szóltak. Bevallom, nehéz volt megküzdeni a "nem kellek" érzéssel, de a pszichológusom segítségével megtanultam kezelni az elutasításokat. Ha korábban nem úgy sikerült egy randi, vagy befuccsolt egy alakulófélben lévő románc, akkor mindig saját magamat okoltam, és eltorzítottam a valóságot.
Ám a terápiának köszönhetően felismertem, hogy nem kívülről kell várnom a megerősítést, hanem belülről. Rájöttem, nem az én hibám, hogy tele van a Tinder érzelmileg elérhetetlen férfiakkal (és most szofisztikáltan fogalmaztam), akik képtelenek egészséges párkapcsolatot felépíteni.
Nem mondom, hogy néha még nem bánt, de többnyire már máshogy viszonyulok a randi kudarcokhoz. Amikor rosszul sül el az ismerkedés, akkor emlékeztetem magam arra: nem feltétlenül az én hibámból történnek bizonyos dolgok. Lehet, hogy rosszkor, rossz helyen találkoztunk, és az illető nehéz időszakon megy keresztül. Vagy az is előfordulhat, hogy olyasvalakivel sodor össze a sors, akivel nem passzolunk egymáshoz - ám ettől a ténytől függetlenül mindketten értékes emberek vagyunk.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.