Applikációkat, filtereket és randikat hajszolunk a "boldogságért"

Próbálom távol tartani a macskám a tűzhelytől, majd összesöpröm az eltört pohár szilánkjait. Ezeket mind napvégi lazítás gyanánt csinálom - egyszerre.

Alig bírok már úgy végignézni egy videót, hogy közben ne olvassam át a hozzá kapcsolódó kommenteket. Filmezés közben kritikákat olvasok, rákeresek a színészek horoszkópjára. A városban sétálva zenét hallgatok: tulajdonképpen nem zenét, hanem zenéket. Minden számot csak félig... A cikkeimet is kávézókban írom, mert egyszerűen muszáj, hogy legalább harmincan beszélgessenek körülöttem.

Egyedül lakom, így semmi sem szab határt annak, hogy az otthon töltött időt teljes mértékben az interneten, szótlanul töltsem - és esetleg mellette még négy másik kiegészítő tevékenységet végezzek. (Próbáltam már, hogy bizonyos applikációknál kikapcsolom az értesítést, de volt, hogy pont amiatt kattintottam többször, mert nem tudtam, hogy történt-e esetleg valami.)

Nevezhetjük életkori sajátosságnak ezt a pörgést, de tekinthetünk rá korrajzként is: egy olyan időszak jellemzőjeként, ahol magunk szabotáljuk azokat a pillanatokat, ahol picit hátradőlhetnénk. Próbálunk mindent elintézni, kipróbálni, befogadni. Mindent elolvasunk, megnézünk, teljesítünk. Applikációkat, képeket, videókat, wishlisteket halmozunk, összejöveteleket, randevúkat hajszolunk a boldogság reményében, iszonyatos tempóban.

Az az érdekes, hogy ennek a rendszernek a fenntartásától nem érezzük magunkat kiemelkedőnek. Nem tartunk senkit hősnek, ügyesnek amiatt, mert jó képei vannak, naprakész az összes filmből, rendezett a lakása, a karrierje és az érzelmei. Semmilyen jutalmat, semmilyen visszajelzést nem nyerünk ettől a lehetetlen küldetéstől. Legfeljebb azt, hogy egy picivel kevésbé lógunk ki a sorból. Minden erőnkkel lavírozunk ebben a szubjektív, végtelenségig duzzasztott káoszban, amiből semmi energiát nem kapunk vissza, és igazából mindenki szenved tőle.

Szokásomhoz híven a múltkor TED Talko(ka)t hallgattam főzés - és minden egyéb tevékenység - közben, és volt egy előadás, ami pont erről a témáról szólt. Arról, hogy teljesen elfelejtettük, milyen is az unalom. Túlstimuláljuk magunkat egy csomó, párhuzamosan és félig - vagy alig - megélt élménnyel. Nem csoda, hogy már az olyan dolgokra, eseményekre is csak kevéssé tudunk odafigyelni, amik igazán fontosak lennének.

Nem tudom, jelenleg meddig bírnék egy virágos mezőn bambulni a csillagokra, de nagyon örülnék, ha ez nem csak pár perc lenne. Engem valóban érdekelnek a természet és a hétköznapok apró csodái! Csak azt hiszem, picit több energiát kell fektessek abba, hogy elfogadjam: nem maradok le semmiről, amíg ezekre koncentrálok.

Talán egyszer őszintén azt fogom érezni, hogy el merem engedni a mainstream világ kezét. Csak kibírjuk egymás nélkül...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock