Hiába lettem öreg és beteg, akkor sem leszek senki terhére!

Nem baráti csevej, hanem segítő szándékú diskurzus zajlik. Nem sokkal ezelőtt még a földön feküdt, úgy ültették fel. Kicsit zavarodott is. Vagy az eséstől, vagy a betegség miatt, ami az esését okozta, esetleg mindkettőtől. Egy szatyor hever mellette, melyet még most is szorít, pedig közvetve ez okozta a vesztét - pontosabban az alján lapuló ruhanemű, ahogy kiderül.

A háziorvosa már reggel kórházba akarta vitetni mentővel, de ő nem engedte, hiszen még egy pizsamája sincs. A fiát is értesítenie kell, hiszen ki fogja ellátni az állatokat a tanyán, ha ő itt a nagyvárosban "üdül"? Így aztán reggel nyakába vette a várost, hogy legyen mit felvennie a kórházban. Mert majd ő megoldja ezt is, mint mindent - hiszen egyedül van.

Amikor pár éve elvált, kiköltözött a városból, mert ott nem futotta volna lakásra. Pedig akkor sem volt már fiatal, mégis muszáj volt az összkomfortot egy sokkal alacsonyabb kényelmi fokozatú lakhatásra leváltani. Ám akármilyenek is a körülményei, azért ne lássák már, hogy még egy pizsamája sincsen... Igaz, a kórházba már nem jutott el vele, pedig oda indult, amikor elesett. A szíve rakoncátlankodik, ahogy mondja.

Tud ő gondoskodni magáról - nem, a világ minden kincséért sem akar senkinek a terhére lenni! Pedig ahogy ott ül a padkán, még ahhoz sincs ereje, hogy egyedül felálljon. A szeme fehérje sárgára színeződött, és a levegőért is küzd. A férfiúi hiúság azonban még ennek ellenére is munkál benne.

"Mit gondol, hány éves vagyok?" - kérdezi ott, a járdaszegélyen, alig élve, mégis csibészes hangsúllyal. Nem akarom öregíteni, ezért jóval kevesebbet mondok, mint amennyit gondolok. Nagy meglepetésemre azonban még ennél is kevesebb a szám. Hát igen, nem könnyű a tanyasi élet, gondolom. Igencsak próbára teszi az ott élőket.

Talán ő is az utolsó pillanatban - ha nem az azutániban - jutott el az orvoshoz. Hiszen már minden egyes levegővétel súlyosan igénybe veszi a szervezetét. Ekkor felhangzik a mentő szirénája, amelyet jó néhány perce hívtak számára a jólelkű járókelők. Bár a bácsi nem akart ilyen szolgáltatást, most mégis kénytelen igénybe venni azt.

A mentő eltűnik vele a szemem elől, én pedig elgondolkodom: vajon hányan élnek egyedül, mostoha körülmények között, kis tanyákon a kietlen pusztában? Milyen élete van ezeknek a szegény, sokszor idős embereknek? Az biztos, hogy nem bánik velük kesztyűs kézzel az élet. Ennek ellenére még ott a büszkeségük.

Pont azért költöztek oda, mert talán úgy gondolták, ilyen módon maguk is biztosítani tudják a lakhatásukat, megélhetésüket - még ha alacsonyabb színvonalon is. Nehogy a kórházban bárki azt gondolja róluk, hogy nekik még egy valamirevaló pizsamájuk sincs...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock