Egy ellopott gyerekkor margójára...

Nyolcévesen - ahelyett, hogy békésen lebegtem volna a gondtalanság rózsaszín ködében - már betéve tudtam, melyik számlánk nincs befizetve. Mire nem lesz elég a pénzünk a következő hónapban. Sőt, azt is simán megmondtam, hogy anyámnak mikor melyik gyógyszerét kell bevennie. A felnőttek, akik beleláttak a családi életünkbe, megbotránkoztak ezen.

Ám ha valaki szóvá merte tenni, hogy "talán ezt egy gyereknek mégsem kellene...", mélységesen felháborodtam - anyámmal együtt. Mi az, hogy engem gyerekként akarnak kezelni?! Nem vagyok gyerek! Anyám erre a mondatra azért egy kicsit megingatta a fejét: "Jó, abban igaza van, hogy mégiscsak kiskorú vagy." Mindez a konyhában zajlott, két cigi között. Amolyan esti szeánsz volt ez nálunk: együtt cigiztünk. Persze én csak passzívan - legalábbis 14 éves koromig.

Nem vagyok pszichológus, és nem célom pszichológiai magasságokba emelkedni. Mégis tudom - a bőrömön érzem! -, mekkora jelentősége van, ha egy gyerek nem élhet gondtalanul, legalább a lehetőségekhez képest.

Nem szélsőséges dolgokra gondolok, hanem egyszerűekre. Ha mondjuk, nem játszadozhat önfeledten a homokozóban, mert fél szemmel mindig az anyját figyeli, sír-e éppen. Hiszen akkor neki anyával kell foglalkozni, nem pedig holmi gyermekded badarságokkal... Mert egy gyerek mindig és mindenkor meg akar felelni a szüleinek. Semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy szeressék, ezért pedig mindenre képes. Így voltam ezzel én is.

Elkezdtem egyfajta társként funkcionálni anyám mellett. Számontartottam a bevételt, a kiadásokat, a napi bevásárlást, a betegségeit, a lehetséges gyógymódokat. Meghallgattam a gondjait, és együtt gondolkodtam vele a megoldásokon. Ha kétségbeesetten sírt, próbáltam megnyugtatni: ölelgettem, puszilgattam, ahol csak értem. Azt akartam, hogy tudja: nekem ő a mindenség. A legfontosabb ember a világon.

Torokszorító emlékek ezek. Pedig - hangsúlyozom! - nem érzem, hogy rossz gyerekkorom lett volna. Anyám minden önsorsrontása ellenére nagyon tudott szeretni. Kényeztetett, és áldozatokat hozott azért, hogy jó sorom legyen.

Csakhogy a koravén gyerekkorom miatt ma - közel harminc évesen - kiráz a hideg a családalapítás gondolatától. Most szeretném megélni azt a gondtalanságot, amiből akkoriban nem jutott nekem. Ha nincs gyerekem, a napi teendőim elvégzése után nyugodtan élvezhetem az életet. Legbelül azonban tudom, hogy ez nem normális hozzáállás - de fogalmam sincs, hogyan változtathatnék ezen...

Ágnes történetét Baranyai Kata jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock