Nem tudtál várni. Azonnal meg akartál kapni mindent, amit adhattam. Még azt sem tudtad sürgetés nélkül megállni, hogy beljebb jussak az előszobából. Úgy gondoltad, fénysebességgel fel kell adnom azt az életet, amit előtted éltem.
Szeretted volna, hogy azonnal egy kacsalábon forgó palotában lakjunk, ahol semmi gondunk nincs, csak élünk, mint hal a vízben. Ahol annyi dolgod van, hogy kiválasztod a legkényelmesebb fotelt, aztán belehuppansz. Álomvilágra vágytál, álomba illő fordulatokkal. Rá kellett ébresszelek a valóságra. Meg kellett értetnem veled, hogy ez nem így megy. Sem fizikailag, sem lelkileg nem tudok egyik napról a másikra tökéletes kapcsolatot nyújtani.
Időre van szükség, amíg olyan mélyen megismerjük egymást, hogy nyugodt szívvel bízzuk a másikra az életünket. A gyümölcsfát, amit együtt ültetünk, hagyni kell megnőni, közben pedig ápolni, gondozni, metszeni kell. Csak így élvezhetjük majd együtt a gyümölcsét, ha termőre fordul... Neked viszont azonnal a termés kellett.
Nem akartad bejárni a kötelező utat: nálad az csak időveszteségnek volt elkönyvelve. Pedig ahhoz, hogy örökre téged válasszalak, évekre lett volna szükség - de egy évre biztosan. Ráadásul nem egyedül toporogtam az ajtód előtt: a gyerekeimre is gondolnom kellett, miközben a közös jövőnket terveztem.
Ne csodáld, hogy ők voltak számomra az elsők! Várnod kellett volna, míg te is fellépsz a képzeletbeli dobogóm legfelső fokára. Ám te siettél és siettettél. Azt akartad, hogy minden rögtön tökéletes legyen.
Tudtad, hogy a gyerekeim mindennél és mindenkinél fontosabbak számomra. Nem csináltam belőle titkot, megbeszéltük, már az első találkozáskor. Mégsem hagytál időt arra, hogy fokozatosan engedjelek be az életembe - így végül őket választottam. Pedig - ha lett volna türelmed, ha hittél és bíztál volna bennem - nagyszerűek lettünk volna együtt. Lehetőséget kellett volna adnod, hogy bebizonyítsam: alkalmas vagyok a feladatra, és egy életre boldoggá teszlek.
Ha jól belegondolok, jobb is így. Legalább időben megtudtam, milyen vagy. Világossá vált, hogy te és én egyáltalán nem illünk egymáshoz. Mégsem én ijedtem meg - nem én riadtam vissza a kihívásoktól. Vállaltam volna, amit vállalni kell. Bíztam benne - még így is! -, hogy valóra válthatjuk az álmainkat. Jól működhettünk volna együtt, ha hagytál volna rá időt.
Most már hiába kopogtatsz az ajtómon: bezártam, és nem nyitom ki többé neked. A türelmetlenséged megölte a szerelmünket. Bárhogy is fáj, ne engem hibáztass!
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
