Apád miatt félsz, hogy rossz ember leszel...

Komoran néztél rám: "Ez miért vicces? Ha a szüleink nem jó emberek, mi a garancia arra, hogy mi azok vagyunk?" Éreztem, hogy ez nagyon fontos neked. Bár én soha nem gondoltam magamra úgy, mint a szüleim lányára. Mármint, nem azonosítottam magam azzal, amit a szüleimről gondolok.

Egyszer hallottam, hogy valaki nagyon dicsérte apát. Akkor egy pillanatra meglepett, hogy anya válaszában nem volt semmi lelkesedés, de nem gondoltam mögé semmit. Látod, most elgondolkodtattál. Valójában nem tudom, hogy milyen a kollégáival, vagy a munkájában. Talán még azt sem, hogy - a formaságokon túl - a család többi tagjával milyen.

A kérdésed azért is megdöbbentett, mert soha nem beszéltünk komolyabban a szüleinkről. A tieid jó rég elváltak, apádat talán kétszer, ha láttam, de soha nem panaszkodtál. Hogy jött akkor ez most elő? Hallottál valamit? Megijedtél a házasság gondolatától? Anyukád befolyásolt valamivel? Kattogtak a kérdések a fejemben, miközben te nagyon komolyan néztél rám - talán még annál is komolyabban, mint amikor megkérted a kezem. Láttam, hogy tényleg mondanom kell valamit:

- Nem tudom, hogy mit értesz az alatt: jó ember. Hogy jól bánik-e velem vagy másokkal? Hogy nem követett-e el valami bűnt? Vagy, hogy szokott-e jótékonykodni? - kérdeztem.

Fátyolossá vált a szemed, amikor válaszoltál:

- Hát, én például úgy nőttem fel, hogy csak rosszat hallottam az apámról. Eddig nem is mertem neked mesélni erről. A válásuk után senki nem mondott jót róla a családban. A legszelídebb jelző a megbízhatatlan senkiházi volt, akit csak a saját boldogsága érdekel. Nem egyszer hallottam azt is, hogy egy kismacskát sem lehetne rábízni, nemhogy egy gyereket. Hogy felelőtlen, hazug, néha még azt is, hogy aljas. Úgy nőttem fel, hogy az apám nem jó ember. Igazából esélye sem volt, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről - ha egyáltalán van ellenkezője. Mondjuk, nem is nagyon tepert, hogy bizonyítson nekem.

Elbizonytalanodtam: vajon mire lenne most szükséged? Arra, hogy azt mondjam: ne foglalkozz ezzel, szeretjük egymást és csak ez számít? Vagy kérdezgesselek, mert beszélni szeretnél erről? Meséljek az én apámról? Vagy mondjam el, hogy engem tényleg nem befolyásol semmiben, az apukád aljas-e vagy sem? Végül úgy éreztem, ez utóbbival nyugtatnálak meg jobban. - Mindegy, az apukád milyen: "Nekem az a fontos, hogy tudom, te jó ember vagy."

Hirtelen megláttam benned a kisfiút. A gyereket, aki éveken keresztül csak rosszat hallott az apjáról. Aki emiatt teljesen elveszett, hiszen mindannyian azt szeretnénk, ha a mi szüleink lennének a legjobbak, a legerősebbek, a legszerethetőbbek. És ha minket szeretnének a legjobban... Ennek a lehetősége azonban elveszik, ha nem is vágyhatunk erre: hiszen ki vágyna rá, hogy egy alávaló ember szeresse? Még akkor is, ha az az apja.

Megéreztem, hogy mennyire szerettél volna felnézni az apukádra. Mennyivel könnyebben mernéd most vállalni a házasságot, ha tudnád, hogy "jóságot" örököltél - hogy az is szerethető, aki az apukádból van benned.

Rájöttem, valójában nem kell válaszolnom arra, hogy apám jó ember-e. Csak át kell, hogy öleljelek. Úgy, ahogyan gyerekkorodban át kellett volna, hogy öleljenek. Azt is tudtam, hogy ezzel az öleléssel leszek igazán felnőtt nő. Aki már majdnem a feleséged.

Bali Edina Zsanna

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock