Az egyik barátom néhány napja megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e a monogámiában, mire rögtön rávágtam: nem! Én magam is meglepődtem a reakciómon...
Elkezdtem gondolkodni, vajon mikor és miért változott meg a véleményem az örök hűség kérdéséről. Húsz évvel ezelőtt még igennel feleltem volna. Akkoriban romantikus ábrándokat szövögettem a tökéletes férfiról, akivel összeházasodunk, édes gyerkőceink születnek, és boldogok leszünk. Aztán, ahogy idősebb lettem, elkezdtem más szemmel látni a világot. Valószínűleg az élettől kapott pofonok is befolyásoltak ebben...
Szenvedélyes és impulzív nő lévén nagy elánnal vetettem bele magam minden szerelembe. Az elején mindig szexre kész és telhetetlen voltam. Aztán - hol rövidebb, hol hosszabb idő után - lecsengett bennem ez az eufórikus állapot, a helyét pedig átvette a megszokás és az unalom érzése. Egy darabig küzdöttem a vágyaim ellen, próbáltam normális (és hűséges) nő lenni, aztán feladtam az ellenállást.
Rájöttem, hogy egyfajta kettősség jellemez: lelkileg nagyon erősen kötődöm ahhoz, akit szeretek, és igénylem a biztonságot - de nem hiszek a szexuális kizárólagosságban. Az összetett személyiségemhez hozzátartozik, hogy változóak a szexuális igényeim - szinte biztos, hogy ezeket képtelen lenne egy életen át kielégíteni ugyanaz az ember.
Szeretném azonban leszögezni, hogy nem a megcsalás és a hazug játszmák mellett kampányolok, hanem az őszinteség mellett. Ez csak akkor működhet, ha mind a két fél tisztában van a játékszabályokkal. Amit nekem szabad, azt a másiknak is.
Számomra az igazi szerelem nem a kisajátításról szól - önző dolog elvárni valakitől, hogy egész hátralévő életében ugyanazzal az emberrel bújjon ágyba. Nem ígérhetem meg a páromnak, hogy hűséges maradok hozzá, hiszen nem tudhatom, hogyan érzek majd 2,5 vagy akár 10 év múlva.
Nyilván könnyű lenne kijelenteni, hogy "szeretlek, de mással is szexelek", de a valóság sokkal bonyolultabb ennél. Hiába vagyok kísérletező szellemű, és nyitott egy nem monogám kapcsolatra, ha a párom teljesen más elveket képvisel.
A bennem kavargó kérdésekre végül egy furcsa találkozás adta meg a választ. Egy kiállítás megnyitóján ismertem meg a nálam 20 évvel idősebb férfit. Hamar kiderült, hogy poliamor kapcsolatban él a feleségével. Bár korábban sosem volt egyszerre több partnerem, alapvetően szimpatizáltam ezzel az felállással, ezért úgy döntöttem, kipróbálom. Eleinte minden jól működött: nem zavart, hogy másik "nője" is van mellettem.
De miután intim viszonyba kerültünk, valami gyökeresen megváltozott - már nem éreztem jól magam ebben a felállásban. Rájöttem: magamnak kell kialakítani azt az életmódot, ami testileg, lelkileg és szellemileg is kielégít - és teljesen mindegy, hogy milyen címkét aggatok rá...
Hosszú időbe telt, mire sikerült elfogadni és kibontakoztatni a valódi lényemet. Most azonban már felelősséget tudok vállalni a saját jóllétemért. Képes vagyok kiválasztani azt a kapcsolati formát, amiben boldog lehetek: ahol nincs megfelelési kényszer, nincsenek álarcok, sőt, még falak sem - helyettük nyitottság és szabadság van.
Felszabadító érzés kimondani: olyan férfira vágyom, aki elfogadja, hogy kaméleon módjára változtatom a színemet. Akivel együtt alakítjuk majd ki a saját szabályainkat, úgy, hogy az mindkettőnknek jó legyen.
5+1 érv, ami miatt nem “lejárt lemez” a monogámia!
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
