Férfi létemre én mentem GYED-re - és legközelebb is így lesz!

Inkább kihívásként tekintettem rá - na, meg az volt a fejemben, hogy ha egy háborús övezetben helyt tudok állni férfiként, akkor apaként és férjként is meg kell állnom a helyem. Tetszett, hogy teljesen mást fogok csinálni: olyasmit, amiről eddig semmilyen tapasztalatom nem volt. A fiam születésekor láttam életemben először pici babát közelről...

Az ember fejében él egy kép a babával töltött éjszakákról - hogy oké, három óránként felkelek, gyorsan megetetem, aztán visszaalszom, sima ügy. Na, már az elején kiderült, hogy ez felejtős. A tápszer összekészítése, a pelenkázás és a visszaaltatás úgy elveszi az időt, hogy a két etap között jó, ha egy óra alvás összejön.

A terhesség, a szülés és az ezzel járó hercehurca azért alapvetően női dolgok... Viszont hiába van egy férfinak családja, ha nem vesz aktívan részt a gyerek körüli teendőkben, akkor nem érti, hogy miért olyan türelmetlen, fáradt és elgyötört a párja. Fogalma sincs, mennyire kemények a nők mindennapjai otthon. Ezért nem érti azt sem, miért nyomja a felesége rögtön a kezébe a gyereket, ahogy belép az ajtón, azzal a felkiáltással, hogy: "Most már foglalkozz vele te!"

Fél éves volt a kicsi, amikor úgy döntöttünk, hogy én maradok otthon vele, amíg bölcsődés nem lesz. A feleségem veszélyeztetett terhesként már a szülés előtti hét hónap alatt sem dolgozhatott, ezért - akármilyen nehéz is volt napi nyolc órára megválnia a kisfiunktól -, jót tett neki a kimozdulás és a felnőtt társaság. Persze közrejátszottak anyagi okok is, mert a párom jóval többet keres nálam. Ráadásul a tápszeres etetés miatt szerencsére lényegében mindegy volt, hogy melyikünk cumiztatja a babát.

Azelőtt is sokszor vigyáztam a kicsire - ám a mélyvíz mégis az első együtt töltött napunk volt, amikor a párom visszament dolgozni. Az elején folyton hívogattam telefonon, ha valamilyen fontos kérdés merült fel. Az otthon maradó félnek talán az a legnehezebb, hogy egy nagyon tudatos, következetes napirendet kell kialakítania a gyerekhez alkalmazkodva - főleg, ha már a bölcsire való felkészítésnél tartanak.

Azt sem szabad hagyni, hogy a tehetetlenség a téboly határára taszítsa az embert. Teljesen igaz, amit a magazinok és a könyvek írnak: az anyukák többnyire tehetetlenségükben borulnak ki, és sajnos olykor a gyereken vezetik le a felgyülemlett feszültséget. Például úgy, hogy rákiabálnak. Csakhogy az a pici baba alig tud valamit a világról, nem képes elmondani, hogy mi a baja, csak ordít és sír... Éppen ezért a gyereknevelés türelemre is tanít - legalábbis én ezt tapasztalom magamon.

Az eltelt fél év hatására a fiunk inkább apás lett. Ez érthető, hiszen egy gyerek nyilván ahhoz húz jobban, akivel a legtöbb időt tölti. Ezt persze nagyon okosan kell kezelni, nehogy konfliktus legyen belőle. Pont ezért fontos, hogy a dolgozó szülő is a lehető legtöbb időt töltse a gyerekkel, ahelyett, hogy csak statisztálna az életében.

A kollégáim igencsak rácsodálkoztak a döntésünkre, de soha nem ért semmilyen negatív kritika azért, mert én vagyok otthon a gyerekkel. Oké, megvoltak a cinkelések, de csak a szokásos poénkodás - rosszindulat nélkül. Tökösnek tartották, hogy bevállaltam ezt, és rengeteg kérdést kaptam az otthon léttel, a gyerekneveléssel kapcsolatban. Talán így egy kicsit nekik is könnyebb lesz felkészülniük az apaszerepre - legalábbis remélem.

Nemrég tértem vissza a munka világába, most azonban született egy kislányunk - szóval, nemsokára indulhat a második GYED-es kaland...

Dávid történetét Dósa Eszter jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock