Ahogy felhúzom a bugyim, úgy csökken az önbizalmad...

Mi a baj?! Gyorsan tanulok. Kihasználom, amit a szenvedély hevében nyújtasz, majd reggel felkelek, és rezzenéstelen tekintettel továbbmegyek. Megsértődsz, nem értem, miért. Hiszen te hoztad a szabályokat, én csak kiegészítem őket. Eszemben sincs bután várni az ébredésed, hogy aztán gyengéd tekintettel előadd: el kell menned.

Most én megyek. Csodálkozva, majd vágyódva kapsz utánam, de késő. Játszi ügyességgel siklik ki karjaid közül a testem. Hogy még egy menet? Talán máskor. Vagy sosem. Aprócska epizód vagy az életemben, szivi. Ahhoz is kevés, hogy számontartsam, mikor akarok újra találkozni veled. Talán még összesodor bennünket az élet, és akkor ismét megengedem, hogy csókolj, harapj, ölelj.

Gúnyos mosollyal hallgatom majd a hetvenkedésedet, és ámulva nézem majd a lányok fényképét, akik újabb skalpként estek áldozatodul. Aztán megdicsérem a testedet, hogy örülj. Szinte látom az önelégült félmosolyt, ahogy bezsebeled elismerő szavaimat... És akkor felvillan a tekintetedben a remény, hogy újra hatalmad lett: hogy ismét vágyom rád, szeretlek, és remélek. De nem...

Te pedig, amint meginog a nagyszerűségedbe vetett hited, elveszett, megszeppent kisfiúvá válsz. A kétség úgy árad szét a lelkedben, mint erekben a méreg. Toporzékolsz. Uralkodni akarsz. Tiporni, győzni, leigázni, ahogy szoktál. Dühöngsz, amiért mostantól nem jelentesz mást nekem, csak egy kívánatos testet, ami néhány orgazmushoz juttat.

Hát csók, kedves. Összegyűrtük a lepedőt, ez is megvolt. Fuss tovább a mókuskerekedben, én meg arrafelé veszem az irányt, ahol értékek és érzelmek teremnek. Ne bánkódj! A varázsod csak számomra szűnt meg. Lesz jócskán, akit átejthetsz, szerelmi igába vonhatsz, majd otthagyhatsz sajnálkozó arccal.

Addig játszhatod ezt, míg bele nem fáradsz, és nem vágysz majd valami másra. Valami szépre és tartósra, ami nem csak a farkadat mozgatja meg. Őszintén kívánom, hogy addig is bírja a strapát... na, nem a farkad. A lelked...

Greta May novellája

Nyitókép: Shutterstock