Beleszippantottam a kiszolgáltatottság szagába...

A jövőmbe láttam, és nem tetszett. Múlt szombat óta ingajáratban vagyok Debrecen és Budapest között. Rosszul alszom, ezért éhes vagyok - képes vagyok erre ébredni éjjel, és eszem is, aztán meg még szarabbul érzem magam, hogy még önuralmam sincs. Ördögi kör...

Depis vagyok, ezért eszem, aztán meg azért leszek depis, mert ettem. Úgy érzem, ha tele vagyok, akkor az kiöli, vagyis inkább kitúrja belőlem a nyugtalanság érzését. De nem, mert teli gyomorral meg iszonyúan enervált és fáradt leszek, a testemet lefoglalja az emésztés, minden energiáját arra fordítja, ahelyett, hogy termelné nekem az alváshoz szükséges hormont. De legalább nincsenek gondolataim, sem önmarcangolás és önvizsgálat - vagy de, az is lehet, hogy igen. Csak annyira fáradt vagyok, hogy észre sem veszem, mikor átsuhannak az agyamon.

Pedig apám napról napra jobban van. De látom, hogy elég csak egy rossz mozdulat, és egy pillanat alatt borul az élet megszokott rendje. Mert azt hittem, apám sérthetetlen és elpusztíthatatlan. Nemcsak azért, mert a szülőkről ezt hisszük, hanem mert az én apám akaratot, győzelmet és erőt sugároz. Uralkodik a káosz felett. Rendet rak.

A rossz dolgokról azt hisszük, csak másokkal történhet meg. És meglepődünk, amikor kiderül, hogy mégsem. Persze megyünk és segítünk, támogatunk, ez természetes - hiszen erről szól a család. De az egyik testvérem Dél-Amerikában, a másik dolgozik, ahogy én is. Viszont én vagyok a lány, és férjem sincs. Ez az alföldi létben azt jelenti, anyámék az én gondom. Nincs így soha kimondva, de tudja mindenki. Az a baj, hogy én is tudom...

Valamiért azt hittem, hogy ez nekem kimarad. Hiszen senki nem gondol arra, hogy milyen lenne az élete a szülei nélkül. Főleg, ha szeretetteljes a viszonyuk. Pedig benne van a pakliban, sőt, mi több, elkerülhetetlen, csak nem akarunk tudni róla. Mert ez az élet rendje, de lehetne inkább később. Most jó. De a baj nem a barátunk, nem hallgatja meg a kérésünket, csak jön...

Forrás: Shutterstock

Egyik reggel arra ébredek, hogy nem tudom kinyitni a szám - teljes szájzár. Volt már ilyen, egyszer. Mert annyi mindent kellene kimondani, csak nem merem. Negyvennégy vagyok, ideje felnőni. Nyomaszt, hogy nem vagyok elég jó lány. Úgy eldobnék mindent, és lennék ott, ahol segíteni kell, apámnál. De. Akkor miből fogok megélni? Nyilván, létezik akkora baj, hogy mindent el kell engedni, és menni kell. Nekem sem kellene oda-vissza rohangálni, meg túlpörögni. De most még nem.

Megszokom a kórház szagát. Betegség, izzadság, vizelet, gyógyszer és fertőtlenítő egyvelege. Elsőre odaver - a kiszolgáltatottság szaga. Reggel ötkor kelek. Csak a napfelkeltét akarom nézni. De még tök sötét van, várni kell.

A kórházban is ötkor van ébresztő. Ők nem látják a napfelkeltét, mert a függönyök be vannak húzva, és egyik beteg sem tud lábra állni. Aki pedig az ablak mellett fekszik, annak mindkét lábát levágta a vonat.

Még soha nem néztem meg pontosan, hogy a térkép szerint mennyi a távolság kilométerben. Mert tudom, hogy két óra huszonöt perc, és otthon is vagyok. Az autóm magától is hazatalál. Amúgy 230 km. Nem nagy út. De amikor vasárnap kijöttem a kórházból, 35 fok volt, elindultam Budapestre, és itt meg csak 22. Tizenhárom fok, 230 km, 2 óra 25 perc, ennyi csak a különbség.

Vettem apámnak mankót. Narancssárga- szürke, nagyon dizájnos. Fontos volt, hogy jó legyen ránézni, mert megfürdettem, megborotváltam, megsimogattam - hiszen ő az én sérthetetlen apukám, aki erőt sugároz, és uralkodik a káosz felett.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?