Mindenki máshogy kezeli a kudarcait...

- Ugye van benne belsőség és gyufatészta is?

- Nem, a mi levesünkben csak hal van.

Összeszorította fogait, lebiggyesztette a száját, majd intett a pincérlánynak, hogy a látszat ellenére így is megfelel neki a rendelés. Nem erre a helyre szerettünk volna jönni. A közelben lévő halászcsárdába vágyott. Mikor betértünk, azzal fogadott minket a pincér, hogy bezárt a konyhájuk. Mert rengeteg vendég járt náluk, már így is megcsinálták a napi forgalmat. Anyu egész héten halászlevet szeretett volna enni. Mély megdöbbenés és egy rövid fenyegetés után kisétáltunk a helyről, és átkullogtunk a legközelebbi halászlé-kompatibilis helyre. Aznap a kudarcról beszélgettünk.

Pontosabban arról, ki mit kezd a maga kudarcaival. Korábban nem is gondolkoztam ezen: mit teszek vagy érzek akkor, mikor nagyon nem jön össze, amire vágytam. Az a fajta kudarc, ami miatt nem alszol, nem eszel, nem veszel mélyen levegőt. Az az idegállapot, ami nem enyhül egy trilógiányi filmmel később sem. Az a fajta szorongás, ami nem enged teret az egészséges emberi kapcsolatoknak. Az a bizonytalan helyzet, ami létezésének egyszerű tényében kimerítő. Ami kikezdi a józan eszed, az önértékelésed, a bizalmad, a mentális egészséged.

Az, hogy mi számít kudarcnak, nagyon nagy részt rajtunk múlik. Ha nem vesznek fel a kiszemelt munkahelyre, a reakciód egy finom káromkodás és egy hétvégényi zokogás között tulajdonképpen bárhol elhelyezkedhet.

Végtelenül érzelmes vagyok. Masnit kötök és kedves matricákat ragasztok az ebédre csomagolt szendvicsre. Bármin képes vagyok rövid időre elsírni magam. Nagy átéléssel hallgatom szeretteim történeteit, legyen az örömhír vagy szomorúság. Nagy sétákat teszek a városban, fürkészem az épületeket. A múzeumokban egészen közel hajolok a festményekhez. Romantikus, egyszemélyes randevúkra fizetem be saját magam. Mindezek ellenére képtelen vagyok foglalkozni a kudarcaimmal. Sosem sírtam még igazán, mikor elvesztettem valakit: legyen az barátság, szerelem, emberi élet. Mármint, ha sírtam is, akkor sosem eléggé. A legrosszabb esetekben is legfeljebb egy hetet adok magamnak. Utána fehér lapot és színes tollakat rakok az asztalomra, és tervet kovácsolok arra, hogyan haladjak tovább. Ha teljesen szabadjára engedném az érzelmeimnek ezt a pusztító fajtáját, megkockáztatom, hogy tényleg megállna a szívem: így hát megállítom én.

Ha legközelebb azt érzed, hogy valakinek nem fáj eléggé valami, aminek szerinted igazán borzasztónak kéne lennie, jusson eszedbe, hogy ez nem biztos, hogy azért van, mert nem érinti meg. Lehet, hogy pont túlságosan is megérinti, és csak azért nem adja át magát az érzésnek, mert fél, hogy magával rántaná. Ne akard besorolni, pH-értékkel ellátni egy másik lélek működését! Aki hangosan ordít, néha nem is érez semmit. Ha valaki csendben van, abban a teljes érdektelenségtől a végtelen gyászig ugyanúgy bármi benne lehet.

Én még akkor is, amikor utólag felidézem sikertelenségeim emlékét, csak zavartan mosolygok, szokás szerint sírok, és megpróbálok hálát adni a körülményeknek. Annak, hogy vége, hogy újra boldog lettem, és mennyi mindent tanultam. Akkor, mikor legkésőbb egy hét után leültem egy fehér lappal, színes tollakkal, és új perspektívát varázsoltam az érzelmi lehetetlenségből.

Nyitókép: Shutterstock