Mostanában szívesen belekiabálnám a világba, hogy "Hurrá, mindjárt itt a karácsony!", de aztán időben észbe kapok, és illedelmesen elrontom a jókedvemet. Mert az utóbbi években a karácsonyvárás szívmelengető érzését mintha valami sötét felhő árnyékolná be.
Ez pedig egyből bele is rondít az ember - amúgy magasztosnak induló - hangulatába. Ha eszembe jut a karácsony, gonosz gondolatok furakodnak be az agyamba: holmi plázás ajándékvadászatról, kedvező hitelkonstrukció keretében vásárolt okostévéről.
Agyonhajszolt anyucik nyelvlógatós sóhajtozásáról az odakozmált rántott ponty romjai fölött. A nagyi százhuszonkettedik, uncsi kötött pulóveréről - és persze az elmaradhatatlan, közös, boldog(talan) családi vacsorákról.
Fokozzam még, vagy mindenkinek megvan a kép?
Arra a képre gondolok, ami mindannyiunk fejében él a meghitt karácsonyról. Mert nyilván mindenkinek más okoz(na) boldogságot. Van, aki ritkán találkozhat a tágabb családjával, és tényleg imádja, ha nyüzsi van körülötte szenteste. Vagy alapból mediterrán családi mintát követ, és náluk egy átlagos este is úgy telik, hogy egymást túlharsogva mesélik a napi élményeiket.
Mások visszafogottabbak. Ők egy kettesben, társasozással töltött szentestét értékelnének jobban, ahol lehámozzák a csomagolópapírt a százötvenedik pakli kártyáról vagy a legújabb izgi társasjátékról - aztán pedig a ruhát egymásról.
Sokaknál pedig a gyermeki öröm jegyében telik el az ünnep: a családi vacsorát gyerekkacaj lengi be - na, és a kakis pelenka szaga... A háttérzajt anyuka sóhajtozása szolgáltatja, hiszen - valljuk be - egy kisgyerekes családban az este végére anyu bizony kis híján megszakad - és egy laza mozdulattal beájul a fa alá.
Minden családnak megvan a maga jól bevált forgatókönyve, amely szerint évről évre végignyomják a szeretet ünnepét. Szó szerint "végignyomják" - mert közben elnyomják magukban a vágyat, amit egy általuk elképzelt karácsony után éreznek... A társasjátékozás, a gyerekkel tévézés, az együtt sütögetés, a családi hógolyózás gondolatát pedig letuszkolják a tudatalattijukba.
Inkább megerőszakolják magukat, hogy a százévente egyszer látott nagynéni vagy a mindennel elégedetlen anyós kedvére tegyenek - ami persze úgysem jön össze soha. A családi összeröffenés vége rendszerint az, hogy a gyerekek egymás haját, apuka a száját tépi, nagyi pedig beáll a legurított feleseknek köszönhetően- mindeközben anya a fa alatt zokog összeroskadva...
Ennek örömére én évek óta semmi mást nem kérek a Jézuskától - és a családomtól -, mint egy igazi, hamisítatlan, békés, nyugodt karácsonyt. Idén még fokozottabban érzem ennek az igényét. Elhatároztam: ha törik, ha szakad, úgy "odateszem" a karácsonyi nyugalmat, hogy csak na! Hiszen alapvetően csakis rajtunk múlik, milyenné tesszük a karácsonyt.
Ha csak szerényebb ajándékot engedhetünk meg magunknak, miért kellene azon stresszelni, hogy honnan vegyünk fel hitelt? Ha valamelyik hozzátartozónk az ajándék árában méri a szeretetünk értékét, akkor inkább ne tartozzunk hozzá...
Ennek örömére igyekszem kellően átszellemülni, ha betérek valahova vásárolni, és meghallom a Wham! örökzöldjét. Rendíthetetlenül készülök az ünnepre: díszbe öltöztetem a házat, és karácsonyi dalokat is fogok hallgatni. (Na jó, az utóbbi azért nem teljesen biztos...) A szentestét pedig a férjemmel és a három gyerekemmel töltöm: azt csináljuk majd, amit szeretnénk, és úgy, ahogy szeretnénk... Persze a család többi tagjáról sem fogunk elfelejtkezni, de az az este csak a miénk lesz.
A tökéletes karácsony illúzióját kergetve
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
