A féltékenységed ölte meg a barátságunkat!

Persze ez eleinte tetszett. Hogyne hizlalta volna tiniként az egómat, hogy példaképként tekintenek rám? Ugyanakkor sosem akartam elnyomni, nem akartam, hogy kevesebbnek érezze magát nálam - ő mégis így volt vele, egész barátságunk alatt. Hiába mondtam, hogy én is irigy vagyok rá: a hosszú hajára, a zenei tudására, az énekhangjára... Azt hiszem, ezek neki semmit sem jelentettek.

Ezután görcsösen igyekezett ő is pasit találni magának, nehogy lemaradjon mögöttem. Az egész barátságunkat egy versenynek élte meg. Nem legyőzni akart - inkább csak egy szinten lenni velem. Az ő szemében mindig én voltam a szebb, az okosabb, a sikeresebb. Az egészséges féltékenység persze bizonyos szintig motiváló erővel bír, hiszen változtatásra sarkallja az embert - csakhogy nála ez már beteges, káros volt. Nem volt képes leállni. Ahogy mondta: szürke kisegérnek, láthatatlannak érezte magát mellettem.

A gimi után már rendszeresen összevesztünk, mivel őszinte voltam, és rávilágítottam: gyenge, önbizalom- és szeretethiányos, megfelelési kényszere van, és szarok a párkapcsolatai. Ám mindezzel csak azért szembesítettem, mert ő kérte... Egy szép napon aztán, mikor a törzshelyünkön kávéztunk, közölte, hogy feladja: nem próbál többé felérni hozzám. Ekkortól kezdve keveset találkoztunk, az eltelt hónapok során pedig kiderült: jót tett neki, hogy kikerült a hatásom alól.

Az évek alatt egyre inkább távolodtunk egymástól. Már csak akkor keresett, amikor problémája volt, de olyankor mindig - ezt pedig én untam meg. Megszámolni sem tudom, hányszor próbáltuk megmenteni a kapcsolatunkat, mintha egy házasság volna, végül mégis válással végződött. Két éve, amikor eljegyeztek, arra is képtelen volt, hogy gratuláljon. Akkor beszéltünk utoljára. A barátságunk meghalt, de már sokkal korábban - talán a gimis éveink alatt, csak nem akartunk róla tudomást venni.

Nem tudom, pusztán én tehetek-e arról, ami történt: csak súlyosbítottam az amúgy is meglévő lelki bajait, vagy én váltottam ki őket? Persze, az én is hibám is, hogy véget ért a barátságunk. Nagyon sokat gondolok rá, sokszor valósággal kísért az emléke. Rettenetesen hiányzik, de úgy érzem, csak légy lennék a levesében, ha ráírnék. Azt mondják, a szellemeket el kell engedni - nekik is jobb így, és az élőknek is.

Menj hát, Valéria!

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock