Mindig olyan szép és finom akartam lenni, mint a nagyi...

Ámult a csipkekesztyűk, bundák, kalapok halmai között, imádott velük játszani meg pakolgatni őket. Mert minden évben kétszer átpakolták a szekrényeket. A bundákat átkefélték, kitették a napra, a szekrényt is átszellőztették, levendula illatú párnákkal űzték el az áporodott szagot, és persze a molyokat.

Míg anyja, nagyanyja pakolt, ő nézegette magát a tükör előtt csipkekesztyűben, kalapban és bundában. Mert ő, a legnagyobb elkeseredésére, már tizenegy évesen akkora volt, mint a nagyija. Ráadásul izmos, széles háttal, ezért majdnem egy volt a méretük. A csalódottság, hogy ő nem olyan, mint a nagymamája, már korábban megtalálta: mert a bőre száraz, érdes volt, a könyökén pedig olyan trutyis.

Ezt az egyik fiú osztálytársa mondta neki először. Aztán ez a mondat egész életében a fülében maradt, és könyöknézegetővé tette. Kinek milyen ott a bőre? Az övé annyira száraz volt, hogy külön programja lett este az ágyban a könyökkenegetés. Amit csak talált, hogy száraz bőrre való, rákente. Aztán egyszer a nagymamája elmondta, hogy kenjen rá zsírt, attól jobb lesz. Na, az bevált, ez lett a titkos gyógymód.

Ehhez képest az övéi! Tipikus lapátkéz, nagy tenyérrel és vastag ujjakkal, furcsa, karom formájú körmökkel. Ezért kezdett szertornázni. Meg akarta találni, hogy mire valók. Bejött, mert a széles tenyér, izmos kar és hát sokat segítettek abban, hogy a torna jól menjen.

Nem volt se pici, se törékeny, és még a bőre sem volt selymes. De akkori élete tragédiája mégsem ez volt, hanem a haja. Tüsire vágott, barna. Vagyis még az sem, inkább olyan kese színű, semmilyen. Nem volt loknis, meg lágy esésű, csak szögegyenes, és sosem úgy állt, ahogyan kellett volna. De hát a sporthoz ez kellett, hogy könnyen kezelhető, praktikus legyen.

Harminc éves volt, amikor nagymamája meghalt, és ő kapta meg a kislány korában úgy vágyott dolgokat. Azt gondolta, hogy szépen bedobozolja őket, a bundákat ruhazsákba teszi, és évente kétszer - ahogyan tanulta - átszellőzteti. Pakolás közben kiderült, hogy ez nem fog menni, mert az örökölt kincsek egy fél szobát megtöltenek. Hosszas vívódás után az abszolút kedvencét, a nercbundát választotta. A-vonalú, kortalan fazon.

Nem sokszor volt a nagymamáján, Görögországban vette, egyszerűen beleszeretett, nem tudta otthagyni a bazárban. Ráadásul nagy is volt rá. Amikor hazajött, hamiskás mosollyal mutatta az új szerzeményét. Szerinte ezt a mama már neki vette... Választott hozzá kesztyűt és kalapot is. Hogy fogja-e valaha hordani, rejtély.

Aztán egy decemberi reggelre leszakadt a hó. De akkora, hogy autóval nem lehetett közlekedni. A felnőttek bosszúsak voltak, de a gyerekek örültek neki. A fia azonnal tudta, hogy mi lesz a program: szánkóval óvodába! Persze, csakhogy az óvoda három kilométerre van, nagyon hideg szél fúj, és utána meg dolgozni kell menni, futott végig a fejében. Ha sídzsekit vesz, az nagyon praktikus, de menni kell ügyfelekkel is helyszínre, szóval... Nincs kedve magyarázkodni, miért így van öltözve.

Odament a nagy, kétajtós szekrényhez, ahol a ruhái és a nagyi kincsei voltak. Kinyitotta, hátha eszébe jut a megoldás. A fekete szövetkabát lenne az igazi, mint mindig: decens, semleges, ügyfélbarát - de abban tutira meg fog fagyni, mire elérnek az óvodáig. Mi a jó megoldás? Meleg, tartja a hőt, de nem levegőtlen műanyag. És meglátta. Kicipzározta a ruhazsákból, belebújt - ő volt a legelegánsabb szánkóhúzó az ovi felé...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock