Aztán a szívem apró, ezernyi darabra tört és szétszóródott a világ minden táján. Elindultam hát az utamon, hogy összeszedegessem minden kis szilánkját. Ahogy szedegettem a kis szilánkokat, rá kellett jönnöm, hogy a szerelemnek ezernyi arca van.
Szerelem az, amikor néz engem, de nem merek visszanézni rá. Mikor tudom, hogy megvédene minden kíntól, amit az élet okozna nekem, mégis képtelen vagyok előrébb lépni a saját félelmemtől. Szerelem, mikor szirének éneklik a nevem éjszakánként álmodban, hogy később szétszakadt mellkassal ébredj.
Majd rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy kell szeretni önmagam. Azt hittem, az majd magától kialakul, a külvilág szépen belém csepegteti, önzetlenül szórják felém idegenek a szeretet tartógerendáinak darabjait, nekem pedig csupán alkalmaznom kell a saját világomban, felépítenem önmagamat az ingyen adott szép szavakból.
Ekkor döbbentem rá, mennyire nem figyeltem oda az idősebb és bölcsebb emberek elejtett mondataira, homályos útbaigazításaira. Hiába akartak terelni, megértetni velem az élet szabályait, túl makacs voltam elfogadni. Elhinni, hogy ha szerelmet keresek, akkor először szeretnem kell azt a lényt, aki vagyok.
Évek teltek el buzgó kutatással, míg végül elfáradtam, és megálltam egy kicsit. Elkezdtem figyelni az embereket, a párokat, a kisgyermekeket. Mennyi báj és mennyi hazugság. Mennyi feltett kérdés, amire képtelen voltam válaszolni. Idővel összegyűjtöttem a szétszórt darabjaim jó részét. Örültem, azt hittem, készen vagyok, nincs már hova rohanni, ilyen hiányosan is lehetek tökéletlenül tökéletes. De minden pillanat, minden dühös perc, minden kellemetlen helyzet, minden fájdalom rámutatott a lényegre: rejteget még a Föld belőlem egy olyan részt, amely nélkül csupán fél emberként működöm.
Végül összeraktam a kirakóst, és sírni lett volna kedvem. Minden formátlan darabon ott állt egy név, egy hely, egy csók, egy hiba. De az egész kép megváltozott. Az ártatlan szerelem látszata átfordult egy hatalmas káosszá. Kerestem benne az igazi valómat, de sehol nem találtam.
A nagy képet tekintve ki kellett békülnöm a ténnyel: mind szerelem volt, még akkor is, ha nem úgy működött, ahogy elképzeltem - és egy sem elpocsékolt idő. Most, ebben a pillanatban a szerelemről alkotott képem inkább egy otthon, egy kis kuckó, ahová jó hazatérni.
Ahol meleg vár, nincs hiány szeretetből és megértésből. Ahol a szavaim megértő fülekre találnak, és nem vesznek el csak úgy, a semmiben. Ahol csillog a szemem, mert a legsötétebb időkben is mosolyra talál. Ahol gyengéden végigsimít egy kéz az arcomon, és én tudom, hogy ketten közös cél felé tartunk.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.