Külföldi élet - avagy az újrakezdés pszichológiája

Nekem is volt olyan időszakom, amikor nem jó irányba haladt az életem. Ott álltam egy idegen országban, szinte egyedül, és egy munkával, amit nem szerettem. Úgy éreztem, hogy a páromon kívül - aki miatt ideköltöztem - senki nem lát engem szívesen. Külföldiként számukra egy senki voltam, éppen ezért totálisan semmibe vettek.

Idővel már én is értéktelennek éreztem magam, és pocsékolásnak gondoltam az addigi tanulással és szakmai munkával töltött éveimet. Attól viszont rettegtem, hogy újra képeznem kelljen magam. Semmiképp nem akartam megint az elejéről végigcsinálni. Nulláról kezdeni a karrierépítést, mint egy frissen érettségizett diák - csak éppen 10 évvel később...

Persze folyamatosan cikáztak a gondolatok a fejemben: nem ott kellett volna lennem, nem abban az időben, nem ezt terveztem el, nem ezért dolgoztam. Nem éreztem jól magam a bőrömben, és egyszerűen már nem is ismertem magamra.

De nem sokkal azután elfogadtam: itt a mosdóba akaszthatom papírnak a diplomáimat, a felsőfokú nyelvvizsgámmal és szakmai tapasztalatommal együtt. És miután ezt megértettem, rájöttem, hogy ideje az önsajnálatomat és a büszkeségemet is melléjük csapnom. Ekkor eldöntöttem, hogy ebből akkor is fel fogok állni, ha a fene fenét eszik.

Az egyetem elkezdése mellett több kisebb dologba is belevágtam egyszerre. Egyetlen elhatározás kérdése volt, hogy gyökeresen megreformáljak magam körül mindent, amitől rosszul éreztem magam, és hatalmamban állt megváltoztatni. De a nagy döntés után rengeteg kis lépésre volt még szükségem. Ekkor jöttem rá, hogy nem elkezdeni igazán nehéz, hanem nem abbahagyni. Sokszor nem voltam biztos a dolgomban, és rengeteg elrettentő tényezővel kellett szembesülnöm.

Jó néhány órát végigbőgtem azon pánikolva, hogy ez nekem nem fog menni. Pedig a családi anekdota szerint babakoromban életemben először azért álltam fel, mert a kertben ülve szúrta a fű a fenekemet - vagyis a tenni akarás a véremben van. Most is sok minden bántott, mégis nehezen emlékeztem vissza arra az évtizedek alatt elvesztett elszántságra, ami akkor hajtott. Elfelejtettem hinni magamban, és inkább a lesajnáló tekintetekre és az összeránduló gyomromra figyeltem.

Nem fogok hazudni, nem vagyok egy nagy hős - jól tudom, hogy mások ennél nagyobb gondokat is leküzdenek. És nem is igazán éltem még túl a személyes kis mélypontomat, még mindig sokszor hiszem, hogy nem tudom megcsinálni. De most épp remekül haladok. És ezért egészen elégedett vagyok magammal, annak ellenére, hogy tudom: egy felnőtt nő első lépteihez már nem szokás tapsolni.

Pálfy Dalma

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock