Az Igazi helyett Igaz Szerelmet keresek

Ha épp mégsem, akkor meg kitaláltam magamnak egy képzeletbeli leendő szerelmet, akivel együtt lovagolunk a naplementében... a tengerparton... lassított felvételben... meg minden. Azok a szép kis gyermekded illúziók... De az volt velük a legnagyobb baj, hogy én később is nagyon nehezen akartam lemondani róluk.

Engem szinte egész életemben végigkísért mindkettő. Ám valahányszor, ha a bilibe lógott a kezem, gyakorlatilag összeomlottam, és azt kívántam, hogy soha többé ne legyek újra szerelmes. Aztán alig telt el pár hónap, és már egy apró tetszésnyilvánítást vagy testi vonzalmat is szerelemként éltem meg. De csalódásról csalódásra egyre kevésbe tudtam magam beleképzelni a gyermekkoromból dédelgetett kis álomvilágomba. Egyre inkább be kellett látnom, hogy hamis illúziókat kergetek, mégis valahogy teljesen beleragadtam az érzésbe.

Na jó, de aki rám hasonlított, az pont úgy hisztizett, mint én, és ki nem állhattam. Apu pedig zenész volt... És nem véletlenül kötötte a lelkemre, hogy sose álljak le zenészekkel... És közben ott volt anyám, aki sosem akartam lenni, hiszen ő megszállottan rajongott gyakorlatilag a Föld bolygó összes férfijáért. Akkor meg most mi van?! Ezzel most mit kezdjek? Megbukott minden elmélet.

Mára pedig már ott tart a dolog, hogy ha végre bemutatok egy új fiút a családnak, az első mondatuk az hozzám, hogy: "Ó igen, ő lesz az IGAZI. Én érzem." Jó, de mégis mi a franc az, hogy Igazi? Tudom én jól, hogy már elmúltam 27 - na jó, mindjárt 28 leszek -, és hogy most már jönni kéne a gyereknek, és különben is "már rég el vagyok késve". Ó igen, a kedvenc mondatom! Egy pillanat alatt lefagy a vigyor az arcomról, amint ez a szó elhangzik, hogy ELKÉSTEM.

Pedig már macskám sincs, mert allergiás lettem rá. És képzeld, már nem hiszek az Igaziban sem. Találkoztam vele, és miután jól megrágott, utána csak egyszerűen kiköpött a francba. Mert tudod, én mit gondolok az Igaziról? Azt, hogy ő nem más, mint az Igazi Nagy Csalódás. Az utolsó pofon, és az utolsó kegyelemdöfés a szívedbe, mielőtt felébredsz, és végre magadhoz térsz a lidércnyomásból.

Az IGAZ szerelmet vágyom. Mert talán ideje felnőni, és talán végre itt az idő hátat fordítani a hamis ábrándoknak. Annak a bazi nagy kamu dumának, hogy a Nagy Ő az majd egyenlő lesz egy mesebeli herceggel. Mert a büdös nagy valóság az, hogy akit én páncélos lovagnak nézek, az esetek többségében csak egy alufóliába csomagolt gyökér.

A cikk Wass Albert idézete nyomán íródott.

"Az "Igazit" keresed?

Én is azt kerestem sokáig, s mikor megtaláltam, rájöttem, hogy hiba volt...

Most már az "Igazat" keresem...

Mert az "Igazi" szárnyakat ad, s aztán letépi rólad,

az "Igaz" odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz...

Az "Igazi" megcsókolja a kezed,

az "Igaz" megfogja...

Az "Igazi" álmodik veled,

az "Igaz" virraszt melletted...

Az "Igaziba" belehalsz,

az "Igaz" meghal érted, ha kell...

Ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek..."

Nyitókép: Shutterstock