Merjek beszélni a gyerekeimnek a klímaváltozás borzalmairól?

Mikor teszek jót? Ha struccként, homokba dugott fejjel áltatom magunk, hogy a körülöttünk végbemenő változások megfordíthatóak? Ha elhiszem, hogy rendben van az, hogy semmit sem teszünk a klímaváltozás ellen? Majd magától úgyis megoldódik?

Szerintem nem. A mostani életmódunk fenntarthatatlan, és ezt nem felismerni több, mint hiba, ez bűn. Egy irányba mutat minden, és ez az irány nem egy boldog és kiegyensúlyozott jövő. Olvadó gleccserek, kimerülő termőtalaj, savasodó óceánok, kipusztuló növény- és állatvilág. A feleségem szerint ezzel csak megrémítem a gyerekeinket.

Szerinte korai még arról beszélni nekik, hogy elolvadnak a gleccserek, kihalnak az állatok, és a világ több, mint fele éhezni fog. Szerintem viszont, ha most nem értik meg azt, hogy mi mit rontottunk el, hogy mit kellett volna másképp, sokkal jobban csinálni, akkor hogyan csinálhatnák majd ők másképp? Azt akarom, hogy már most megértsék: szolidaritás, összefogás és lemondás nélkül egy társadalom sem lesz képes átvészelni a nehéz időket.

Megértem a feleségem álláspontját, amiért azt szeretné, hogy a srácainknak gondtalan gyermekkorban lehessen részük. De nem tudok hinni abban, hogy akkor teszek jót, ha elzárom őket az igazságtól. Egy gyermek másként gondolkodik, mint egy felnőtt. Számukra nem létezik lehetetlen, őket még nem kényszerítette megalkuvásra az élet. Ahol mi kilátástalanságot látunk, ők egy megoldásra váró problémát, egy kihívást, kalandot.

Én úgy látom, nem lettek boldogtalanok a gyerekeink attól, hogy beszélgetünk erről. Érdeklődőbbek lettek. Kérdeznek, töprengenek, elméleteket alkotnak. Foglalkoztatja őket a probléma. És ha nem is ők lelnek majd rá a megoldásra, de talán többet tesznek majd azért, hogy legalább ne romoljon olyan nagy léptékben a helyzet.

A történetet Pónya-Papp Andrea jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock