Talán ha vele maradok, jobb életem lesz?

Azt hiszem, mindenki életében van egy olyan időszak, amit eddigi élete csúcspontjának érez. Amikor minden klappol. Amikor elégedett vagy magaddal, és az életed úgymond siker és csillogás. Nos, nekem ez a csúcspont a középiskolás éveimben volt.

Karesszal jártam, mi voltunk a város és a suli álompárja. A megye legmenőbb sulijában az észbontó csaj és a brutál jó pasi, akiket mindenki irigyelt, akiknek a baráti körébe tartozni szinte státuszszimbólum volt. Ha akkor már létezett volna ilyesmi, biztos lett volna profilom, kétezer ismerőssel és képenként ugyanennyi lájkkal. 

Forrás: Shutterstock

Aztán eljött a gimi utolsó éve, az érettségi és a pályaválasztás ideje, amikor minden megváltozott. Karesz a továbbtanulás mellett döntött, én pedig úgy éreztem, ez árulás velem szemben. Számomra az elmúlt évekre az tette volna fel a koronát, ha szépen hazamegyünk a kisvárosunkba, összeházasodunk, és családot alapítunk. Nekem ez volt az álmom, neki pedig egy diploma.

Mondanom sem kell, hogy itt véget is ért az álomszerelem. Ő elment az egyetemre, én pedig hazaköltöztem, és dühömben meg dacból hozzámentem ahhoz a sráchoz, akit mindig utoljára választottak be a csapatba. Még húszéves sem voltam, amikor már a babakocsit toltam.

Jaj, ne gondold, hogy ez most valami panaszáradat kezdete! Dehogy! Nagyszerű életem lett Tibi mellett. Tehetséges ember, jó férj és jó apa. Szeretem. Mindenünk megvan, az életem olyan, amilyennek akkor, fénykoromban elképzeltem.

De... Mindig van egy de. Néha látom Kareszt. Egy nagyvállalat elnöke lett. Fényes karriert futott be. Szép feleség, négy szép gyerek, luxuskégli, luxusnyaralás. A kisördög meg ott ül a vállamon, és azt suttogja, hogy én is ott lehetnék vele. Élhetném azt a pazar életet. Aztán csak nevetek magamon, mert nem is tudom elképzelni, ahogy mondjuk, partit adok a külföldi üzletfeleinek, tökéletes mosollyal és perfekt angollal kínálom körbe a desszertet egy olyan asztalnál, ahol a dizájn szalvétagyűrűk színe illik a Herendi étkészlethez. Nem az én világom.

Tudod, milyen ez? Mint az a ruha, amit hirtelen felindulásból vettél meg 10 éve, és azóta ott vár a szekrényedben. Gyönyörű, lágy esésű álomruha, de sosem voltál még benne sehol, és igazán nincs is hova felvedd. Talán már ki is híztad. Nem számít, néha kiveszed a szekrényből, és a tükör előtt magad elé teszed. Elképzeled, ahogy megjelennél benne valahol, és bár idegennek érzed a ruhát és a helyzetet is, mégis vágysz rá.

Forrás: Shutterstock

Na, így lóg lelkem szekrényében ez a Karesz dolog.

Az ő életéhez mérem az enyémet. És igazad van, nem látom át az egész életét, hisz csak a felszíne csillan meg a szemeim előtt, de mindig úgy érzem, mintha azt üzenné: "Látod, hová jutottál volna velem, és hol vagy nélkülem?" Na ezért nincs nekem profilom a Facebookon. Tiszta hülyeség, ugye? De ilyen bolond az ember. Olykor elfogja a vágy valami után, amiről tudja, hogy nincs szüksége rá, nem is tenné boldoggá, mégis kínosnak érzi, hogy nem az övé.

Volt idő, amikor lelkifurdalásom volt ezen gondolatok miatt. De ma már nincs. Mert szerintem nem vagyok egyedül ezzel. A nők nagy részének lóg egy sosem használt álomruha a szekrényében, ahogy sokunknak van valahol a világban egy Hufnágel Pistije is. Ilyen az élet.

A történetet lejegyezte: Pónya-Papp Andrea

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?